...részlet...

.

Az Örömünnep volt Képzeletem Birodalmának legfényesebb eseménye. Egy éven keresztül mindenki erre a napra készült. Az Örömünnep az egység szimbóluma volt. Képzeletem Birodalmának lakói tudatosan, sőt büszkén vállalták, hogy történjék bármi a szürke hétköznapokon, ők valójában összetartoznak. Mindenfelé egész napos vigalmakat rendeztek. Csak nyomós indok, áthághatatlan akadály tarthatott távol bárkit is. Szotyola számára a hiúság ilyennek bizonyult. Ócska ruhában, gyalogosan jelenni meg e pompás eseményen?! Ez a kettős megaláztatás tönkretenné az egész mulatságot. Úgy döntött, otthon marad. Legalább lesz egy nyugodt napja. Karola ugyanezen okból feltétlenül menni akart. Eltökélte, kopottas külseje nem fogja megakadályozni a kikapcsolódásban. Kiállt a kunyhó elé, megvárta az első arra járó szelet, és megkérte, vigye el a helyszínre. A heves Nyugati Szél nagyot süvített a felháborító ötlet hallatán, hogy holmi utazó alkalmatossággá alacsonyodjon le. Ámde a boszorkánynővéreknek lekötelezettje volt. Egy viharfelhő üldözése közben egyszer beszorult két fa közé, ahonnan képtelen volt kiszabadulni. Dicstelen helyzetéből Szotyola és Karola segítette ki, ezért most nem mondhatott nemet. Felkapta Karolát, és a központi ünnepély helyszínére szállította, ahová mellesleg ő maga is tartott. Karola egész úton kacagva sivalkodott, mert csiklandós volt. Megérkezésük nem maradt olyan észrevétlen, mint a Nyugati Szél szerette volna. Nehezen sikerült kimagyarázkodnia a féltékenységében igencsak tüzes Déli Szél előtt, akivel randevút beszélt meg.

Karola kiválóan szórakozott. A mulatság végén boldogan ballagott haza, mert a táncban ő lejtett volna a legkecsesebben, ha lába nem gabalyodik folyton össze, sőt megnyerte volna a vetélkedőt is, ha tudja a választ a kérdésekre. Utóbbi esetben a díjat a Királynő kezéből vehette volna át.

A Királyi Pár látása mindig és megunhatatlanul csodálatos élmény volt, mintha Képzeletem Birodalmának lakói saját jobbik énjükkel találkoztak volna. Ebben az élményben egyébként bárki bármikor részesülhetett, a Királyi Pár bensőséges kapcsolatot ápolt a birodalombeliekkel, palotájuk kapuja mindig nyitva állt, és minden vacsora-, vagy egyéb meghívást elfogadtak. Ők nem hagyományos értelmében uralkodtak, nem gyakoroltak hatalmat, nem törvénykeztek, hanem a lelkekre voltak hatással. Az Örömünnep az összetartozás szimbóluma, a Király és a Királynő viszont magának Képzeletem Birodalmának megtestesítői. Nemrégiben született meg a kis fiuk, számára ez volt az első alkalom, amit a birodalom lakóinak társaságában töltött. Természetesen mindenki meglátogatta korábban, de ez mégis különleges nap volt, a hangulat fura keveréke volt a túláradó derűnek és a meghatottságnak. A kicsit egyelőre egyszerűen úgy hívták, a Gyermek. A Névadó Ünnepségre három hónapos korában kerül majd sor. Karola elkezdte számlálni a napokat. Addigra készen lesz új gálaruhája…

Karolát Fantomacska jelenléte sem zavarta. Az est folyamán mindösszesen két meggymagot fricskáztak a szemébe, egyéb bántalom nem érte. Se a sárkány, se a fantom nem ért rá vele foglalkozni. Fantomacska a Legvásottabb-klikkel félrevonult sztorizni. Fantomkukac, Fantomszú, Fantomkrokodil, Fantompingvin, valamint jómaga voltak tagjai ennek a zártkörű csoportnak, ami a legnagyobb szakmai elismerést jelentette, és ahová kizárólag a legkitartóbb komiszkodással lehetett bekerülni. Aktuális "befogadó" családjaiknál szerzett élményeiket ecsetelték. Fantomacskát egyikük sem tudta lepipálni. Fantomkukac, aki lényéből fakadóan kukacoskodó volt, élt a gyanúval, hogy kollégája tódít. Fantomacska Dömpert hívta tanúul. A sárkány szavatolta, hogy minden elhangzott szó színigaz. A Legvásottabb-klikk öt tagjából négy belesárgult az irigységbe. Égtek a kíváncsiságtól, hogy megismerjék mázlista klikk-társuk boszorkányait. Valahányszor Karola a Legvásottabb-klikk közelébe keveredett, izgatott sugdolózást hallott: őazőazőazőaz… Hiába fürkészett azonban, a fantomok láthatatlanná váltak. Még Fantomacska is behunyta világító szemeit, és csak úgy megérzésre célozta meg Karola azonos érzékszervét egy meggymaggal, amelyről Fantomszú rágta le a gyümölcshúst. Fantomszú rajongott a friss meggyért, de jobb híján beérte aszalvánnyal, vagy befőttel is. Ez volt a kiegészítő tápláléka a fa-evés mellett. Az Örömünnep alkalmával is egyfolytában meggyet majszolt, de kicsinysége okán egész idő alatt csak két pöckölni való magot produkált.

A Legvásottabb-klikk késedelem nélkül küldöttségbe indult a Főfantomhoz. Kérelmezték az Egy martalék-egy fantom elv feloldását, amely szabály szerint olyanokhoz, akiket egyszer már kikészítettek, nem telepedhet be másik, de ugyanaz a fantom sem térhet vissza soha többé. (Ezt egyébként a fantomtársadalom hétpecsétes titokként őrizte. Imádtak visszajárni régi ismerősökhöz, a küszöbön elköhinteni magukat, és boldogan elmerülni az elsápadó arcokra kiülő rémület szemlélésében. Csak ők tudták, hogy az ijedelem fölösleges. De olyan muris volt bizonytalanságban tartani az egykori áldozatokat.) A Főfantom, a néhai daliás, féktelen lovag, először bosszúsan csörgette csuklójára és bokájára bilincselt láncait, melyekben fantommá válása előtti életét bevégezte, amiért ilyen butaság ürügyén elvonják a mulatozástól, de amikor meghallotta az indokot, megingott. Neki sem akadt még a fránya Fantomacskáéhoz fogható zsákmány a horgára. Ha feloldaná az ominózus szabályt, a boszorkánynővérek kunyhója a fantomok zarándokhelyévé válhatna… Ez volt aztán a csábító lehetőség! Másrészt viszont óvakodni kellett a túlzott elszemtelenedéstől. A Főfantom ismerte a Király aggályos érzékenységét, hiszen az egyik legjobb cimborája volt.

Hármasban, a Tündérkirállyal kiegészülve szoktak kirúgni a hámból. A tündérek fennhatósága alá tartozik a természet rendjének felügyelete, az évszakok váltakozásának szabályos lebonyolítása. A Tündérkirály hivatása megszállottja volt. A növényekért bolondult, az állatokért rajongott. Egy formás bokor, vagy egy virág illata önkívületbe ejtette, egy szépen ívelt csigaház, vagy egy jól kivehető őzláb lenyomata a sárban fellelkesítette. Az élet egyéb területei számára a legcsekélyebb jelentőséggel sem bírtak, néha elképesztő együgyűségről tett tanúbizonyságot. Magas termete, lobogó szőke haja, kék szeme sem feledtethette korlátoltságát. Ez avatta a Főfantom ugratásainak állandó, megunhatatlan céltáblájává. A Király azonban rögtön beavatkozott, ha elragadtatta magát, és sértő módon vagy megalázóan bánt a Tündérkirállyal.

A Főfantom számára a Tündérkirály afféle élő intő jel volt. Tudta, ha túl messzire mennének, szélsőséges esetben akár a fantomok Képzeletem Birodalmából való száműzetése is bekövetkezhetne. Megerősítette magát, önmérsékletet gyakorolt, és kimondta az utolsó szót. Az Egy martalék-egy fantom elv érvényben marad. Nehéz szívvel kapcsolódott vissza a körtáncba. Udvariasságból felöltötte derengő ember-alakját, máskülönben látszólagos űr tátongott volna a helyén, láncait elegánsan karjára csavarta. Sóvárogva szegezte sötét tekintetét az iruló-piruló Karolára.

Az idei nemcsak a Gyermek számára volt az első Örömünnep. Dömpert kölyökkorában nemigen érdekelte az ilyesmi. Belépője a társaságba nem is lehetett volna hatásosabb. Fölényesen megnyerte a legpatinásabb, kizárólag sárkányok számára megrendezett Máglyagyújtogató-bajnokságot, köszönhetően annak, hogy légző gyakorlatait minden nap elvégezte, Karola ebben kérlelhetetlen volt. Dömper tüdeje olyan jó kondícióban volt, hogy kerek egy napig vissza tudta tartani a lélegzetét. Újdonsült bajnoki címéhez társult bandzsasága, ami a sárkányfiak esetében a vonzerő netovábbját jelentette. Egyszóval Dömperért bomlottak a sárkánylányok. Őt azonban csak egyikük érdekelte, aki szerényen meghúzódott a feltűnni vágyó többi mögött. Kiszemeltjét Lilának hívták, de mindenki úgy emlegette, a lila Lila. A sárkánylányok esetében a meglehetősen ritka lila pikkelyszín éppolyan vonzó külső tulajdonság volt, mint a fiúknál a kancsalság.

Amikor Dömper közeledése kedvező fogadtatásra talált, érdeklődése viszonzásra, lelke teljesen felbolydult. Egy csapásra jelentőségét veszítette minden, csak a következő viszontlátás számított. Nem evett, nem ivott, nem beszélt. Pótanyái tehetetlenül figyelték fogyatkozását, de ami még aggasztóbb volt, amit a nyugtalan szülék önmaguknak is szégyenkezve vallottak be: sárkánykájuk mintha szellemileg is hanyatlásnak indult volna.

Ritkán tartózkodott a kunyhóban, inkább az eldugott erdei ösvényeket rótta. Egy kivételes alkalommal, amikor otthon volt, és a díványon sóhajtozott, Fantomacska nyűgösen felpanaszolta, hogy mostanában tűrhetetlenül elhanyagolja. Dömper ráemelte kancsal, kialvatlanságtól karikás, elrévedő szemeit, és elkínzottan nyöszörögte: – Lehet a szívnek parancsolni?

Fantomacska azok közé tartozott, akiknek meggyőződése, hogy nem lehet. Minden galádsága dacára lelke mélyén javíthatatlan romantikus volt. Fejet hajtott hát az egyetlen elfogadható mentség, a szerelem előtt, és mint Dömperrel kötött barátsága előtt, egyedül fantomkodott tovább.