Herkenty és a többiek 3. rész - Sohanapja

Kereszti Csilla

Herkenty és a többiek

3. rész

Sohanapja

Látványos jelenség tanúi lehettek, akik az égre pillantottak a megfelelő időben. A Rombuszerdő legmélyéből forgószélként süvített elő megannyi falevél, tölcsér alakban felkúszott a levegőbe, szétterült, és olyan lett, mint egy felhő, amit egy tréfás kedvű varázsló zöldre festett. A levelek egy titkos jelre néhány másodperc alatt szétszóródtak a szélrózsa minden irányába.

A tökéletesen kivitelezett tömeges posta-varázslatnak azonban kevés szemtanúja akadt, mivel egyrészt nagyon gyorsan történt, másrészt éppen ebédidő volt, amikor szinte mindenki a tányérjára koncentrál, és a hasát tömi, nem az eget fürkészi. De nem is számít, ki látta, ki nem látta, az a lényeg, hogy minden levél előre meghatározott helyen kötött ki, és örömteli eseményről adott hírt azoknak, akik olvasni tudtak a rovátkákban. Ezek pedig a világ halhatatlanjai voltak. Szóról szóra ez állt minden egyes levélen:

Tisztelt Cím!
Szeretettel meghívunk téged és kedves családodat
Drag Ottokár és Karmossy Kinga
sárkányok
Sohanapján,
a Szombatok Mezején
tartandó menyegzőjére.
(Ünnepi megjelenés kötelező!)

Egy esküvő szenzációszámba ment a halhatatlanok körében éppen azért, mert nem sürgeti őket az idő. Mindenki pontosan annyit öregszik, amennyit mestersége, betöltött tisztsége megkövetel. (A halhatatlanok például nem szívesen engedelmeskedtek volna egy kölyökarcú bölcsnek, szerintük egy magas tisztséget betöltő egyén külseje legyen tekintélyt parancsoló, ez a minimum.) A lényeg tehát, hogy nem hamarkodják el az elköteleződést.

A rombuszerdeiek alig emlékeztek már az utolsó kézfogóra. Megoszlottak a vélemények a pontos idejét illetően: sokak szerint 278 éve és 266 napja történt, míg az ellentábor esküdött a kerek egy évszázaddal korábbi dátumra. Azt is csak nagy nehezen sütötték ki, hogy ki volt a hajdani ifjú pár. Egyvalamiben mindenesetre tökéletes volt az egyetértés: el kell fogadni a meghívást, hisz nagyon vágytak már egy jó murira, kiadós beszélgetésre, önfeledt örömünnepre. Ez ígérkezett az évszázad legvidámabb eseményének. Kihagyhatatlan! Lelkesedéssel töltötte el őket, hogy találkozhatnak távol élő rokonaikkal, rég nem látott barátaikkal, esetleg új ismeretségeket köthetnek. Mindenki folyvást erről beszélt, napjaik lázas készülődésben teltek. Csupa móka, kacagás volt ez az ügy!

Nem úgy Drag Ottokár, a vőlegény számára. Elképzelni sem tudja senki, mi mindent kell elintéznie egy szerencsétlen halhatatlan lénynek, ha házasságra adja a fejét. Aki már túlesett a dolgon, az egy alapos emlékezettisztító kúra segítségével gyorsan elfelejti az idegtépő hercehurcát. Ilyenformán egyetlen személy van tisztában a procedúra gyilkos voltával, és ez a vőlegény.

Kikérni az engedélyeket. Megtalálni a megfelelő helyszínt. Felkutatni a legközelebbi Lopak-kő őrét, satöbbi, satöbbi, satöbbi… Úgyhogy Dragi (mindenki így szólította, aki csak ismerte) a nagy nap előtt egy héttel kifüggesztett egy ”NEM VAGYOK ITTHON!” feliratú táblát a barlangja bejáratára, s visszavonult kipihenni a fáradalmakat. Szükségesnek tartotta ezt a lépést, és ismerősei is támogatták döntését, mert mindig békés természete az utóbbi időben negatív irányba kezdett alakulni.

Csupán egyetlen feladatot ruházhatott át a végtelenből, a meghívók szétküldését. Ezt Uwóra, a Rombuszerdei Bölcsek Tanácsának elnökére, a halhatatlanok egyik legvénebb, köztiszteletben álló tündérvarázslójára hárította. Miután kiderítette, hogy ő őrzi a legközelebbi Lopak-követ, ezzel a levéllel kereste meg:

Kedves Uwo!

Drag Ottokár írok neked, azon örömteli okból, hogy rövidesen összekötöm életemet Karmossy Kingáéval, az Üveghegy lakójáéval, a Kék Virág Őréjével. Ezúton kérlek, legyél jelen a szertartáson, és kérd ránk a Lopak-kő áldását.

Meghívót mellékelek, mely tartalmazza a pontos dátumot és helyet.

Maradok tisztelettel:

Drag Ottokár,

sárkány,

az Élet Vizének Őre

u. i.: Még egy szerény kérés, drága Uwo! Meginvitálnád nevünkben népünket? Természetesen tudjuk, hogy ez elég szokatlanul hangzik, normál esetben csak a rokonságot és a barátokat szokás meghívni, de mi mindketten visszavonultan élünk, együttvéve sincs túl nagy ismeretségi körünk, arám viszont azt szeretné, ha életünk eme boldog fordulópontján minél nagyobb sokadalom lenne jelen. Nyilván azzal is tisztában vagyunk, hogy nem fog mindenki eljönni, de legalább értesüljenek a dologról, arról, hogy szívesen látjuk őket. Kérlek szépen, sokszorosítsd a meghívót, és juttasd el a halhatatlanokhoz. Megtenném én magam, de sajnos nem áll rendelkezésemre a szükséges kelléktár egy tömeges posta-varázslat végrehajtásához.

u. i. u. i.: Fontos lenne, hogy ugyanilyen fajtájú, méretű, színárnyalatú levelet és rovátkatípust használj, mert Kingának kifejezetten ez tetszik. Ezernél is több köszönet!

Uwo morogva-dohogva, hogy mindenki őt zaklatja, és mi lenne ezzel a csürhével nélküle, előkészítette, majd véghezvitte a tömeges posta-varázslatot. Hamarosan felvirradt Sohanapja. Dragi és Kinga ekkorra már rengeteg üdvözlőlapot és jókívánságokat tartalmazó üzenetet kapott, sőt, apró ajándékokat is, de személyesen mégis inkább csak az ismerősök, és az ismerősök ismerősei jelentek meg, mert a halhatatlanok zöme feszélyezve érzi magát idegenek között, és ezt erre a kivételes alkalomra sem sikerült leküzdeniük. De azért sokan voltak. Határozottan sokan.

Sohanapján Uwo a szokásosnál is rosszabb kedvvel ébredt. semmi kedve nem volt kimozdulni otthonról, nemhogy egy esküvőn mulatozni, de hát a Lopak-kő nem az övé, csak vigyáz rá, áldását, egyéb jótéteményeit nem tagadhatja meg senkitől. Öreges nyögdécselés közepette bemászott fekete, szikrányi napfényt sem beengedő repülő sátrába. Elmondta a varázsigét. Levegőbe emelkedett. Nem szállt túl magasan, főleg nem túl gyorsan. Sosem vallotta volna be, de félt a repüléstől. Saját tündérszárnyait tündéremlékezet óta nem használta, szemmel láthatóan el is csökevényesedtek, de mindenki úgy tett, mintha nem venné észre. Számos módozat közül választhatott volna, most mégis kénytelen volt az utazásnak ezt a körülményes formáját igénybe venni, mert az esküvő helyszínén el akart különülni a sokadalomtól.

Parasztfiú játszott a mezőn, csúzlival lövöldözte a varjakat. Épp megcélzott egy ártatlan madarat, mikor Uwo sátra beúszott elé. Később úgy mesélte, egy ormótlan, alaktalan fekete valamit látott, ami éktelenül káromkodott és átkozódott, mikor eltalálta a kilőtt kavics. A fiú attól a naptól nem vett kezébe csúzlit, később a gyerekeinek is megtiltotta. Rögeszméjévé vált, hogy a varjak védőszentje jelent meg neki, így figyelmeztetve őt, hogy ne ártson többé védenceinek, különben megkeserüli.

Uwo utolsóként érkezett. A vendégek izgatottak voltak, várakozással teltek. Halk zene szólt, de még nem lehetett táncra, vagy vidám csevegésre gondolni, illetlenség lett volna. Uwo sátra leszállt, jó messze a vendégektől, a tömegen mégis megkönnyebbült moraj futott végig. A szervezők megkörnyékezték Uwót, de olyan rossz kedvében volt, hogy jobbnak látták várni még egy kicsit. Zavart csendben múltak a percek.

Mira, a tündér, aki a Rombuszerdőben született és nevelkedett, csak nemrég költözött el onnan, így jól ismerte Uwo rigolyás természetét, kisvártatva megelégelte a dolgot, a sátorhoz viharzott, és alaposan leteremtette Uwót ünneprontó viselkedéséért. Követelte, hogy Uwo adja oda neki a Lopak-követ, majd ő lebonyolítja a szertartást. Nem fogja hagyni, hogy az önző vén tündér elrontsa Dragi és Kinga esküvőjét.

Uwo oly hirtelen és harsányan kezdett nevetni, hogy többen meglepetten kapták a sátor felé a fejüket.

– Mira, te semmit sem változtál! El sem képzelheted, mennyire hiányzol nekem! Soha senki nem mert olyan nyíltan beszélni velem, mint te! Emlékszel a veszekedéseinkre?

– Lehet azokat elfelejteni?! – kuncogott a tündér.

Mindig is Mira volt Uwo szíve csücske, férjhez menetelét és elköltözését a Rombuszerdőből igazi sorscsapásként élte meg, ez a külvilág számára egyre fokozódó morózusságában nyilvánult meg.

– Uwo – komolyodott el Mira –, szíved mélyén te is biztosan örülsz Dragi és Kinga boldogságának…

– Nem csak szívem mélyén! – suttogta Uwo. – De ne mondd el senkinek!

A menyasszony és a vőlegény végre a sátorhoz járulhatott, Uwo ugyanis az orrát sem dugta ki onnan. De ezen már senki sem akadt fenn.

A Lopak-követ a sátor előtt egy állványon helyezték el, szemben a házasulandókkal. Szép pár voltak: Dragi, a zöld-sárga sárkány, és mellette Kinga, aki általában kék-piros színű szokott lenni, de most hol világoskék volt a sápadtságtól, hol lila a pírtól.

Az egyik szervező, egy frakkot viselő manó, feltette a kérdést: – Ottokár, a Dragok nemzetségéből, akarod-e feleségedül az itt megjelent Kingát, a Karmossyak nemzetségéből? Felelj igennel, vagy nemmel.

– Igen – hebegte Dragi, átmenetileg ő is piros színt öltött.

– Kinga, a Karmossyak nemzetségéből, akarod-e férjedül az itt megjelent Ottokárt, a Dragok nemzetségéből? Felelj igennel, vagy nemmel.

– Igen!

– Akarják! – kiáltott be a manó a sátorba, félreállt.

A tömeg néma csöndben figyelt. Uwo varázsigéket mormolt odabent. A Lopak-kő felizzott, fénye ezüstfehéren ragyogott fel. Fénynyaláb nyúlt ki belőle, körülölelte a sárkánypárt. A halhatatlanok üdvrivalgásban törtek ki: – A kő kegyeibe fogadta őket! Hurrá! Sok boldogságot!

Senki nem figyelt a fák közül kiröppenő szarkára. Vitorlázva szállt át a fejek fölött. Alábukott, villámgyorsan lecsapott az immár kihunyóban lévő Lopak-kőre, csőrébe kapta, és már ott sem volt, eltűnt amerről jött. A sokaság tehetetlenül nézett utána.

– A Lopak-kő! – sírt fel, akiben először tudatosult, mi történt. Mintha láthatatlan gát szakadt volna át, dühös, ijedt, meglepett, értetlen kiáltások vegyültek egybe az esti szürkületben.

Uwo a sátorban a hangzavarból csak foszlányokat értett. Beszámolót kért a manótól, majd rövid gondolkodást követően orgánumerősítő varázslatot alkalmazott, túlharsogva a tömeget csendre intette őket.

– Nyugalom! Nyugalom, barátaim! Szót kérek! Ismétlem, szót kérek! – Krákogott, aztán folytatta. – Ez volt hát, amire éjszakai álmom figyelmeztetett. Egy madarat láttam, ami elnyelte a napot… Sajnos későn jöttem rá a jelentésére… Sebaj! Van még remény! Álmomban a nap átragyogtatta a madarat, s tisztán láttam, amint szárnyas tűzcsóvaként tovaszáll a sötét égen. Ez azt jelenti, hogy nyomon követjük a tolvaj útját, és megtaláljuk a Lopak-követ.

– Vissza is szerezzük? – kérdezte egy hatlábú, négykezű lény.

– Nem tudhatom – köhécselt Uwo a sátor mélyén.

– Mit mondott az álmod?

– Semmit, ugyanis felébredtem. Mostanában nem vagyok valami jó alvó.

A többiek sokatmondón néztek össze.

– Na jó, ki ered a kő után? – kérdezte valaki. – Én vállalom! – Erre legalább még egy tucat további jelentkező akadt. Uwo ismét közbeavatkozott, ám ezúttal őt is letorkolták. – Az imént közölted, fogalmad sincs, mit tegyünk! Leszerepeltél!

– Kikérem magamnak! Igenis tudom, mit kell tennünk! – dörögte a vén tündér sértődötten. – Jósoljon Robó! – Uwo Naspolyát, a Rombuszerdei Boszorkányt hívta így.

A jelenlévő boszorkányok felszisszentek. Miért pont az a buggyant?

Naspolya kelletlenül elősomfordált. Valaha ő volt a boszorkánytársadalom legzseniálisabb reménysége, de éppen hallatlan tehetsége miatt konfliktusba keveredett társaival. Azóta visszavonult, kerülte a feltűnést. A biztonság kedvéért azt is elhíresztelte magáról, hogy meghibbant. Mindezt azért, hogy ne közösítsék ki, és boszorkány maradhasson. Ha nem gyakorolhatta volna hivatását, élnie sem lett volna miért. – Muszáj ezt? – súgta a sátornak. Egy ilyen jóslást a legalacsonyabban képzett szaktársnője is képes elvégezni. Neki viszont minden pillanatban résen kellett lennie, nehogy lelepleződjön kifogástalan agyi állapota.

– Muszáj! Jósolj!

Ekkorra teljesen besötétedett, a Szombatok Mezejét lebegő fénylabdák világították meg. Naspolya előkészült. A halhatatlanok köréje sereglettek. Dragi és Kinga is ott szorongott összebújva az első sorban.

Jókora tüzet gyújtottak, fölé állványt raktak, arra kondért akasztottak. Az kondérban víz forrt. Naspolya a tűz mellett állt, révült szemekkel varázsigéket mormolt. Mikor a víz már lobogott, tarsolyából elővett egy kis tégelyt, tartalmát az edénybe szórta. Jeleket rajzolt a levegőbe. Térdre hullott, egyetlen levegővel elfújta a tüzet. Puszta kézzel leemelte a forró kondért az állványról, maga elé helyezte, háromszor megforgatta, végül belenézett a vízbe.

– Mit látsz? – sürgette Uwo.

– Egy… csillagképet.

– Melyiket?

– A Misztérika csillagképet. Tisztán kivehető.

– És még? Látsz mást is?

– Hármas… A hármas számot… Uwo, te hogyan értelmezed ezt? – kérdezte Naspolya. A jóslat tökéletesen világos volt, de ilyen széleskörű nyilvánosság előtt jobbnak látta, ha szemfülesen áthárítja a következtetések levonását.

– Természetesen így: Misztérika három leszármazottját keressük! Ennek pedig csak egy módja van, mint tudod, Robó. Ne késlekedjünk, gyerünk, gyerünk, haladjunk!

Naspolya sóhajtott. Most már nyilvánvaló volt, miért éppen őrá volt itt szükség. Egyedül ő rendelkezett a folytatáshoz szükséges varázsszerrel. Ismét tarsolyába nyúlt, előhalászott egy apró szelencét, ujja közé csippentett porszerű tartalmából, a megfelelő varázsigét utána kiáltva a levegőbe hintette.

A porfelleg részecskéi felszikráztak, amerre haladt, fénycsíkot húzott az éjszakai égboltra. Átcikázott a halhatatlan fejek fölött, majd egyenesen föl, úgy tűnt, meg sem áll a csillagokig. Odafönn három részre oszlott, és megszelídülve, gyémántos csillogással hullott három teremtményre.

Uwo maga elé hívta őket. A sokaság utat nyitott Mályva, az ember, Mira, a tündér, és Maja, a nimfa előtt.

– Magamtól is kitalálhattam volna, hogy ti vagytok azok – nevetgélt elégedetten az öreg tündér.

– Mi volt az a gyönyörűség, ami rám hullott? – kérdezte Mályva.

– Csillagpor – súgta áhítattal Maja.

– Csillagpor? Sosem láttam még.

– Emiatt ne aggódj – nyugtatta meg Mira. – Szinte mindnyájan most láttuk először saját szemünkkel. A csillagpor ritka értékes varázsszer. Akinek van, jobban vigyáz rá, mint varázstudománya egészére, akinek nincs, bármit megadna érte. A lehető legritkább esetben használják, mikor nincs más eredményes módszer.

Mályva szóra nyitotta száját, de Uwo megelőzte: – Minden kérdésre válaszolok, csak egy pillanat! Halhatatlanok! – szólította meg a tömeget. – Mint látjátok, itt állnak a leszármazottak! Nektek itt már semmi dolgotok, felesleges itt téblábolnotok! Menjetek, vigadjatok, barátaim! Elvégre esküvő volna, vagy mi! Sohanapja éjjelét nem ronthatja el semmi, hisz oly régóta vártunk rá! Hogy a holnap mit hoz? Azzal ráérünk törődni! Ünnepeljetek!

A gondterhelt arcok felvidultak, felharsant a zene, a jelenlévők sorban az ifjú pár elé vonultak jókívánságaikat kifejezni. Felpezsdült a környék. A halhatatlanok mulattak.

– Hol is hagytuk abba? – motyogta Uwo szórakozottan. – Foglaljatok helyet, hölgyek! Elmondok mindent… mindent… – Néhány pillanatnyi szünetet tartott, rendezte gondolatait. – Misztérika egy őslény… akarom mondani ősi teremtmény. Eredetét tekintve nem tudunk semmi bizonyosat. A legáltalánosabban elfogadott mítosz szerint magamagát teremtette. De ez a mi szempontunkból nem is fontos. A lényeg az, hogy Misztérika időtlen időkig bolyongott a földkerekségen magányosan, mígnem beleszeretett egy emberbe. Hogy ez miképp lehetséges, ne kérdezzétek. Én sem értem. Egy olyan lény, mint Misztérika, és egy ember… Hümm-hümm. Felfoghatatlan. Furcsamód ez a vonás nálad ismét megjelent, drága Maja… – A nimfa egy ember felesége volt, mivel az ilyen kapcsolat még mindig meglehetősen szokatlannak számított, hozzászokott a sokszor akaratlanul is bántó megjegyzésekhez. Mályva szintén zokon vette Uwo becsmérlő szavait, de méltóságán alulinak tartotta vitába bocsátkozni erről. – Persze, tudom, éppen megbékélünk. Ti még fiatalok vagytok, én viszont sok ilyet láttam már. Az emberekben sosem lehet teljesen megbízni. Folyton összeveszünk-kibékülünk velük. Nem veszik észre, mennyire nevetségesek, mikor konkurálni próbálnak velünk. No, de folytatom elbeszélésemet. Az ember vadászott, a lova megijedt valamitől, megbokrosodott, levetette hátáról gazdáját. Misztérika rátalált a vadászra, meggyógyította. Aztán feleségül ment hozzá. Három gyermekük született. Három kislány. Az ember azonban nem kerülhette el a végzetét. Miszétérika intése ellenére sem hagyott fel a vadászattal, és a következő baleset már nem volt szerencsés kimenetelű. Misztérikát porba sújtotta a halála. A halhatatlanok nem fogadták jó szívvel, részben, mert emberrel kötötte össze életét, de leginkább, mert annyira különbözött tőlük. Misztérika az embereknél sem kereshetett vigaszt. Ereje egyre fogyott, végül teljesen elenyészett. Misztérika teste az égbe emelkedett, csontjaiból az a csillagkép lett, amely most pontosan a Szombatok Mezeje felett látható. Szólnom kell még a gyermekekről. Mint említettem, három kislány. Egyikük ember, mint az apja, a másik kettő halhatatlan: tündér, illetve nimfa. Anyjuk elrejtette őket a kíváncsi tekintetek elől. Az embert egy halandó család küszöbén hagyta. A másik két gyermek különleges képességgel bírt: születésüktől képesek voltak magukról gondoskodni. Ám a világ veszélyes hely apró magányos lelkeknek. Azt hittük, fajtánk eme fontos nemzetsége kihalt. Tévedtünk! Ti vagytok Misztérika leszármazottai! Minden ezt bizonyítja. A csillagpor. Egy ember, egy nimfa, egy tündér. És a tulajdonságok, amiket Misztérika magában egyesített. Mályva bátorságával, eszével a cselekvő részt testesíti meg, Maja az éteri, harmonikus művészi rész, Mira, a varázsló, a misztikus rész…

– Szerinted nem vagyok elég éteri? – fortyant fel Mályva. Uwonak eddig egyáltalán nem sikerült megkedveltetnie magát vele. Szerinte a “bölcs” jelző helyett egy teljesen más szó illene inkább a vén tündérre.

– Butának tartasz? – kérdezte dühösen Mira. Uwo gyakorlatilag születése óta ismerte őt, nem várta volna, hogy ilyen célzásra ragadtatja magát vele kapcsolatban.

– Én is tudok varázsolni – jegyezte meg Maja, „de nem szeretek”, tette hozzá gondolatban. A varázslásról alkotott lesújtó véleményét nem szokta megosztani másokkal, mert ilyenkor általában megpróbálták meggyőzni, hogy a mágia milyen nagyszerű dolog, márpedig az ő álláspontja megalapozott és kiérlelt volt ezzel kapcsolatban. Ahogyan ő látja, a mágiában nincs elég szív, se lélek, se tűz.

– Hölgyek, ne értsetek félre! Csak azt mondom, hogy egy személyiség önmagában nem lehet mindenféle! Valamely tulajdonságok szükségképpen felülemelkednek a többin! Kizárólag Misztérika egyesítette magában mindazt, amit az előbb felvázoltam! Ő azonban megfejthetetlen! Ősrejtély!

– Uwo, ez azt jelenti, hogy anyám… – terelte új mederbe Mira a beszélgetést.

– Nem! Amit mondanom kell, meglehet, fájni fog, de itt az ideje, hogy megtudd az igazat. Akiket eddig apádnak, anyádnak szólítottál, nem valódi szüleid. Kevéssel születésed után édesanyád eltűnt. Nyomtalanul eltűnt. Apád, Orton megfogadta, megkeresi Mirabellát. De ő sem tért vissza. Testvére, Olzon és felesége, Ilma nevelt fel saját gyermekeként.

Mira elgondolkodva nézte a vígan táncoló Olzont és Ilmát. – Valahogy… mindig sejtettem…

– Én sem ismertem anyámat. Sosem beszéltek nekem róla. Ha kérdezősködtem, furcsa hallgatásba burkolóztak – sóhajtott Maja.

– Matildával hasonló történt, mint Mirabellával. Nyoma veszett. Szinte egy időben történt a két eset. Apádat nagyon megviselte a dolog, hisz sosem tudta meg, felesége él-e, hal-e, elhagyta vagy elrabolták. Azóta ez afféle tabutéma körülötte. Megtiltotta, hogy bárki Matildát említse.

– És én? – kérdezte szokatlanul félénken Mályva.

– A te eseted más tészta. Te az emberi ághoz tartozol – magyarázta Uwo. – Míg a fent említettek lezajlottak, nálatok nemzedékek sora váltotta egymást. Misztérika emberi utódaiban az öröklött magasztos tulajdonságok jócskán megkoptak. Persze te kivétel vagy.

– Nem akarok hibáztatni senkit, de az jutott eszembe, hogy ha a halhatatlanok nem úgy viselkednek Misztérikával, ahogy viselkedtek, ha nem utasítják el, akkor minden másképp alakulhatott volna.

– Ez így van. Számtalanszor gyötörtem magam ezzel, hidd el, hiszen én is éltem már akkor. Mentségül talán az szolgálhat, hogy mindössze néhány halhatatlan létezett, s valamennyien kóstolgattuk csupán az életet, híján voltunk minden tapasztalatnak. Későn jöttünk rá, hogy Misztérika tettei, gondolatai és újításai mind-mind sorsunk jobbítását szolgálták. Bölcsessége a jövőbe mutatott, ahol mi csak kibogozhatatlan kuszaságot láttunk. Remélem, végtelen jóságában megbocsátott ostoba fejünknek. Bár a kínzó önvád úgysem múlik el soha…

Maja és Mira még a hallottakon töprengtek, Uwo is csöndben emlékezett, de Mályvában újabb kérdés fogalmazódott meg.

– Uwo, ez a kő…

– Lopak-kő – dünnyögte odabenn a varázsló.

– Látom, hogy sokat jelent számotokra, de miért?

– Lopak varázsló volt – kezdte Uwo, ám érezhetően nem örült, hogy kiszakították gondolataiból. – Hatalmas, nagy tudású bölcs mágus. Őt tartja mesterének, aki csak varázslással foglalkozik. Réges-rég történt, hogy legyőzhetetlennek tűnő ellenség szedte áldozatait a világban. A halhatatlanok is tehetetlenek voltak, hiszen csak az enyészet ellen vagyunk védettek, de merénylet, vagy ártó varázslat minket is elpusztíthat. Úgy látszott, itt a vég. Lopak biztonságban volt, hisz tudományát a sérthetetlen tökéletesség szintjére emelte. Mégsem bírta tétlenül nézni övéi fogyatkozását. A mágusokat gyűlésre hívta össze, s elmondta tervét. A jelenlévők döbbenten hallgatták, néhányan erőtlenül tiltakoztak is. Lopak mégis megtette. Feláldozta magát. Ott, a mágusok szeme előtt. Én is ott voltam, még mint kezdő, fiatal varázsló. Sosem felejtem el azt a napot. Lopak kővé változtatta magát. Ám előtte részletesen elmagyarázta, mit kell tennünk a maradványaival. Az utasításait követve apró, egyenlő nagyságú részekre daraboltuk, gyémánt formára csiszoltuk. Így vonultunk a harcba. Mindegyikünknél egy-egy Lopak-kő. És győztünk. Az ellenséget visszaszorítottuk saját elátkozott területére. Hát ez volt Lopak, kedves Mályva. A halhatatlanok eddigi legnagyobb hőse. A Lopak-kövek magukban hordozzák Lopak minden tudását. Még számomra is felfoghatatlan erő lakozik bennük, no és rengeteg titok. Egyetlen rossz kezekbe került kő nem fog túl nagy kárt okozni, amennyiben csak mint egyszerű, hétköznapi varázseszközt használják, de ha a tolvaj rájön, mire képes a kő, ha kikutatja mélységeit… Erről jobb nem is beszélni! Egyelőre nincs veszély. Amint a kő elkezdi ontani a tudást, értesülni fogunk róla. Csalhatatlan jelek kísérik majd. Azt kívánom, ne legyen alkalmunk megismerni ezeket. Reggel indultok. Addig menjetek, mulassatok. Hagyjatok magamra. Nagyon kifáradtam.

Mira férje, Igor, az Északi Varázsló körül nagy tömörülés támadt, mint mindig, ha nyilvános helyen jelent meg. Mivel ilyesmire csak olykor-olykor, és csak Mirával való megismerkedése óta került sor, mindenki igyekezett kihasználni az alkalmat, elmondani, megkérdezni, megtudni a szaktekintélynek számító mágustól, amit akart. Igor megpróbált jó képet vágni a dologhoz, miközben agya szüntelenül éppen aktuális kutatásai részletein munkált.

Mira teketóriázás nélkül ment oda hozzá. – Beszélnem kell veled! – A hangsúly, és zaklatott arca jelezte, hogy szigorú magánügyekről lesz szó – a csoportosulás szétrebbent. Mira elismételte az Uwótól hallottakat. Igor vigasztalta, s megígérte, elkíséri őket.

Maja egyedül érkezett Dragi és Kinga esküvőjére. Férjét, Ász királyt halaszthatatlan belügyek tartották otthon Örök Hála birodalomban (így nevezték el ajándékba kapott országukat). Édesapja, Tengerszem, a Rombuszerdő szelleme pedig messze elkerülte a szórakoztató összejöveteleket. Uwo az imént fényt derített a magányos életmód okára. Barátai mind vigadtak, mint akinek nincs semmi gondja-baja, Maja nem talált senkit, akivel néhány bizalmas szót válthatott volna.

Naspolya épp azon tűnődött, bólét igyon-e, vagy puncsot, mikor két boszorkánytársa beszélgetésére figyelt fel.

– A viráglelkű Ottokár kis híján házisárkánnyá alakult a nagy izgalomban – pletykálta fontoskodó stílusban a Homorú-hegyi Banya, közelebb intette társát. – Állítólag amikor nem adtak meg valami engedélyt, dühében tüzet okádott, és felgyújtotta a hivatalt. Kizárólag azért nem kapott elzárást, mert figyelembe vették a felfokozott idegállapotát, de kártérítést kellett fizetnie…

– Én azt hallottam – így a Senkiházi Satrafa –, hogy Kinga Üveghegyén rég kipusztult a Kék Virág, ma már csak egy kifakult művirág díszeleg a hegytetőn!

Egymás vállára borulva hahotáztak.

– Rágalom, Senkiházi Satrafa! Rágalom, Homorú-hegyi Banya! Tegnap repültem át üstömben az Üveghegy fölött, bizton állíthatom, az a virág valódi! Az pedig, hogy egy olyan kedves, aranyos sárkányt kihoztak a sodrából, mint Drag Ottokár, csakis a bürokrácia hibája! – Mindketten iskolatársai voltak annak idején, Naspolya ismerte jól vitriolos stílusukat, tudta milyen az, ha valakit a szájukra vesznek. Szerette volna megkímélni ettől Dragit és Kingát, remélte, még idejében lépett közbe, sikerült elejét vennie a további pletykálkodásnak és piszkálódásnak velük kapcsolatban. Naspolya nem várt választ, megfordult, és faképnél hagyta meglepődött kolléganőit, már eléggé eltávolodott, mikor fülsértő nevetésük újra felharsant a háta mögött. Amint meglátta Maját bizonytalanul álldogálni a sokaságban, rögtön odasietett hozzá.

– Jaj, Naspolya, de jó, hogy látlak! – Maja megörült, hogy elmesélheti valakinek szomorú történetét. Naspolya felajánlotta segítségét, pedig sejtette, Uwo tetszését ezzel nem fogja elnyerni.

Mályva férjével együtt érkezett, de Oroszlán, miután kifejezte jókívánságait a házasulandóknak, tovább is állt a repülő szőnyegükön. Oroszlán sikeres üzletember volt, és sürgős ügyei szólították el. Így természetesen nem értesülhetett a fejleményekről. Mályva postagalambot indított hozzá, majd miután ezt elintézte, Dragit fürkészte aggódva. A sárkánnyal bizalmas barátság fűzte össze, megismerkedésük alkalmával tőle kapta a repülő szőnyeget, azóta pedig heti rendszerességgel fél litert az Élet Vizéből. Eddig úgy tűnt, Mályva maga is azt hitte, hogy csupán ez, az Élet Vizének rendszeres fogyasztása köti a halhatatlanokhoz, de mint az imént kiderült, van itt más is, letagadhatatlan és eltéphetetlen rokoni szálak, és ez jó érzés volt.

A program szerint az ifjú párnak most egy hosszú műsort kellett végignéznie, mert az átlagosnál nagyobb nézőszám, és az ezzel járó hírnév reményében a profikon kívül, akik ilyen alkalmakkor a műsort szolgáltatják, ezúttal rengeteg extrovertált amatőr művész is jelezte, szeretné bemutatni tudományát a sárkányok tiszteletére. Az éppen színen lévő lantost nem zavarta a háta mögött türelmetlenkedő többi fellépni vágyó, éppen belekezdett harmadik saját szerzeményű dalába, amelyet kifejezetten erre az alkalomra komponált, huszonhárom versszakból állt, és a refrénje így hangzott:

Ábrándos Sohanapja,
Hű szívek fogadalma,
Sárkányok lakodalma.
Bűv’ rímmel csalogatna
Dalom táncba!

A sárkányok próbáltak érdeklődést mutatni az egymást követő produkciók iránt, de igazából elszomorítóan lehangoltnak tűntek. Dragi képe egy pillanatra földerült, amint észrevette barátnőjét.

– Mályva – halkította le hangját, remélve, hogy Kinga figyelmét a zene köti le –, én úgy sajnálom!

– Micsodát? – Mályva megpróbálta tréfára venni a dolgot. – Csak nem azt, hogy megnősültél?

– Dehogy! – pillantott gyorsan Kingára az újdonsült férj. – A Lopak-követ! Úgy érzem, az én hibám. Uwo nem tagadhatta meg a kérésemet, mikor vigyázatlanul azt kívántam, hozza ki ide! Ahol bárki könnyedén ellophatja! Gondolnom kellett volna erre! Óvintézkedéseket foganatosítani, vagy mi… Ehelyett mit tettem, én balga? Szegény Uwóra bíztam minden egyes halhatatlan meghívását! Tudattuk a tolvajjal a pontos helyet és időpontot, hogyan juthat játszva egy Lopak-kőhöz! Volt ideje előkészíteni az akciót! Mi meg csak álltunk bambán, és néztük, ahogy a szarka elszáll a kővel!

– Dragikám! – fordult felé Kinga, aki úgy látszik, mégis követte a beszélgetést. – Nem a te hibád! – majdnem elpityeredett.

– Persze hogy nem! – próbált lelket verni beléjük Mályva. – Ne foglalkozzatok ezzel az üggyel! Minden rendben lesz! Ígérem!

Pirkadatkor Uwo még egyszer sátrához rendelte a leszármazottakat. Mirát az Északi Varázsló, Maját a Rombuszerdei Boszorkány kísérte. Uwo azonban ellentmondást nem tűrően odébb parancsolta őket, míg útnak indítja a kis csapatot.

– Nos, hölgyek! Imént ébredtem fel. Szendergésemben álmot láttam. Ne szaporítsuk a szót: kövessétek a Nyugati Keskeny Ösvényt. Induljatok!

– A Nyugati Keskeny Ösvényt?! – kiáltott egyszerre Mályva, Mira és Maja. Kisebb hangzavar támadt, amint egymást túlkiabálva bizonygatták, hogy a madár az ellenkező irányba tűnt el a Lopak-kővel a csőrében.

Uwo egy percre összezavarodott, aztán: – Elég! – süvöltötte. – Döntsük el, a szemünknek hiszünk, vagy az álmoknak! Aki a szemének, az ebben a minutumban takarodjon hazafelé! Nyugati! Keskeny! Ösvény! Punktum! Szedjétek a lábatokat, és tűnjetek a szemem elől, pimaszok! – Mikor a trió eltávolodott, Uwo az Északi Varázslóra és a Rombuszerdei Boszorkányra támadt. – Miért ütitek az orrotokat más dolgába!?

– Csak segí… – kezdett magyarázkodni Naspolya.

– Majdnem elrontottatok mindent! Azt hittem, okosabb vagy, Északi Varázsló! Még hogy elkíséred őket! Nevetséges!

– Úgy nézek ki, mint aki útra készül?

– Ó, akkor csak csel volt, hogy megnyugtasd a hitvesed? – kotyogott Naspolya. – Egyszer nekem is volt egy gáláns udvarlóm… Hajh, az aztán talpig úriember volt, a szó klasszikus és nemes értelmében… A csillagot is ő szerezte nekem, amiből a port őröltem… Ha belegondolok, akkor most mindannyian az ő lekötelezettjei vagyunk… Bár románcunk rég véget ért, máig szép emlékeket őrzök róla…

– Csitt, Robó! – hurrogta le Uwo. – Ez az első próbatétel a leszármazottak számára. Nagy feladatok várnak rájuk. Szükségünk van a tehetségükre, a képességeikre! Nagy szükségünk lesz rájuk… hamarosan… De ezt nyilván te is tudod, Északi Varázsló? Kérlek, jöjj a sátor elé, hadd nézzelek meg magamnak!

Uwo két centiméternyit széthúzta sátra függönyeit, kikukucskált az Északi Varázslóra. Kedvence különc életvitelt folytató választottjával most adódott először alkalom személyes találkozásra. Bár híre lehengerlő volt, és így első ránézésre nem talált semmi kivetnivalót az Északi Varázslóban, Uwo továbbra sem értette, hogyan hagyhatta el Mira őt és a Rombuszerdőt miatta.

– Veszély fenyeget bennünket? – kérdezte színlelt rémülettel Naspolya. Egy ideje ő is észlelt baljós változásokat.

– Az ellenség erőt gyűjt – Uwo helyett az Északi Varázsló válaszolt. – Hamarosan előbújik rejtekéből. Fel kell készülnünk a harcra. – Nem szólt többet, megfordult és elment, köpenye fekete fellegként kavargott mögötte.

– Tudod, Robó – dörmögte Uwo –, a Lopak-kő visszaszerzésén és Misztérika családfájának tisztázódásán túl egyéb előnyöket is remélek ettől a küldetéstől. Talán sikerül újabb szövetségeseket állítaniuk a mi oldalunkra, esetleg valamely gyengülő félben lévő kapcsolatunkat szorosabbra fűzniük. – Uwo szívesen megosztotta a boszorkánnyal azokat a gondolatait is, amelyeket mások előtt gondosan eltitkolt volna. Maga sem tudta eldönteni, miért van ez így, talán mert Robó buggyant volt, vagy mert néha olyan eszesen villant a tekintete, mint senki másé. – Hamarosan olyasmivel kell szembenéznünk, amire még nem volt példa…

Körülbelül három hónappal később Mályva, Mira és Maja messze nyugatra, Senkiföldjén, a Cincérek Legnagyobb Hőséhez címzett fogadóban vacsorázott. Elég sokan tartózkodtak a helyiségben, de hármójukon kívül mindenki helybéli volt. Senkiföldjét mindössze egy fehér folt jelölte a térképen. A hely annyira érdektelen volt, hogy még a térképészek sem vesztegették itt az idejüket. A kopár tájon egyetlen, néhány házból álló település árválkodott, Senkiháza. A többiek elszórt tanyákon éltek a sivár, barátságtalan, mindig szeles vidéken, amelyben csupán a bennszülöttek találtak némi vad szépséget, és élhető otthont. Esténként a fogadóban gyülekeztek, iszogattak, beszélgettek, társaságban voltak, ez jelentette az egyetlen szórakozási lehetőséget. Az utazó ritka látványosság volt itt, és most egyszerre három is érkezett. Szívélyes vendéglátásban volt részük, de senki sem viselkedett tolakodóan. Barátságosan és büszkén tekintgettek rájuk, mint afféle közkincsekre. A névadó cincér a söntéspultra helyezett fadarabon ült, amelyből néha nedveket szívogatott, és végeérhetetlen hőstörténeteinek egyikével traktálta hallgatóságát. A különleges este alkalmából a szokásosnál is jobban kitett magáért, legizgalmasabb meséjét vette elő. A cincér egyébként csak azért tanult meg beszélni – ami rovarfölötti akaraterőt igényelt részéről –, hogy ő maga adhassa elő kalandjait, amelyekről mindenki tudta, hogy egyik fele kitaláció, a másik meg erős túlzás. Éppen az óriással vívott harcát ecsetelte, aki fogságba vetett egy bájos pincebogarat.

Mályva, Mira és Maja alig figyeltek oda. Mályva egyre győzködte társait, és már-már célt ért, hogy felejtsék el Uwót, kezdjenek önálló nyomozásba.

– Nem akarok megsérteni senkit, de lassan szembe kell néznünk a lehetőséggel, hogy talán rossz felé keresgélünk. Botorság feltétel nélkül alapozni egy… tompult szellemű vén tündér szavára.

– Uwo az egyik legmegbízhatóbb jövendőmondónk és álomfejtőnk – állította nem túl hitelesen Maja.

– Lehet, hogy korábban az volt, akkor én még nem ismertem…

– Most is az! – jelentette ki Mira, leginkább önmagát szerette volna meggyőzni. – Mostanában kicsit fáradt, ennyi az egész. Fáradt és ingerlékeny. Néha az öröklét is fárasztó.

– Hiába véded, csak ködös, használhatatlan útbaigazítást kaptunk tőle.

– Ez nem úgy van, hogy lefekszem álmodni, és egyszerűen megkapom az engem érdeklő válaszokat. Vagy jönnek a sugallatok, vagy nem, különben is, a jövő állandó változásban van, olvasni benne sokkal nehezebb tudomány, mint a laikusok gondolnák, meg aztán…

A fogadósnő éppen az ablak előtt haladt el az összegyűjtött üres poharakkal, véletlenül kitekintett a szürkülő égboltra, és rémülten felsikoltott: – Jaj, nekünk! Jön!

A vendégek egyszerre elhallgattak. Csak a hőscincért vitte tovább saját meséjének lendülete: – Most leszámolok veled, gaz bogárkínzó, kiáltottam. Egy testcsellel mögé kerültem, és csápom villámgyors mozdulatával elgáncsoltam, hogy csak úgy nyekkent… – harsogta átéléssel, torát kidüllesztve. Aztán feltűnt neki a nagy csend, utólag a fogadósnő szavait is felfogta. Becsukta rágószervét, nyelt egy hatalmasat, és leroskadt fadarabjára.

Mályva, Mira és Maja csodálkozva néztek széjjel.

Senkiföldje szelleme a sarokban gubbasztott, és a körmét rágta. Egy manó idegesen kocogtatta karmaival az asztalt. A fogadósnő remegő kezében zörögtek a poharak. Egy tündér földre szegezett szeme alatt rángatózott egy ideg. Valaki a lábával dobolt a padlón, másnak a foga vacogott. Egy bácsi a homlokát törölgette. Senkiföldjéről rég elköltözött minden ember, ő volt az utolsó hírmondójuk, túlságosan öregnek érezte magát, hogy máshol keressen új otthont, és amikor rájött, hogy rosszul döntött, már késő volt.

– Figyelmeztetnünk kellene őket – motyogta Senkiföldje szelleme a három idegenre sandítva.

– Igen, de ha ő megtudja, szorulunk – szívta a fogát a tündér.

– Mégiscsak kellene – vakarta a fejét a manó.

– Szóljon a cincér! – javasolta a bácsi.

– Ez az! – kapott a szón Senkiföldje szelleme. – Hiszen te az óriástól sem ijedtél meg!

– Inkább tíz óriás, mint ő! – a hős bogár meglazította nyakánál a hirtelen szorossá vált kitinpáncélját.

– Már úgyis mindegy – sóhajtott a fogadósnő.

Senkiföldje szelleme a kezébe temette arcát.

Az ajtó kivágódott, Senkiházi Satrafa, a helyi boszorkány rontott be. – Halihó, betegeim! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – Csípőre tett kezekkel megállt a küszöbön, tekintetét lassan körbehordozta. A helybéliekben a vér is megfagyott. Senkiházi észrevette Mályvát, Mirát és Maját. Elvigyorodott. – Ninini! Új lakók Senkiföldjén?! Új páciens jelöltek a körzetemben?! Nos, amennyiben szükség esetén orvosi ellátásban akartok részesülni, annak előfeltétele, hogy adománnyal megnyerjétek jóindulatomat. Az adomány mértékét foglalkozásotok és anyagi helyzetetek figyelembe vételével fogom személyre szabottan megállapítani. A jövőben rendszeresen fizettek különböző adókat, járulékokat. Ezen túlmenően elvárom, hogy önkéntes ajándékozással szerezzetek nekem örömet lehetőleg minél gyakrabban. De nehogy holmi bóvlival próbáljatok traktálni! Nekem mindenből a legjobb jár! Ha esetleg megfeledkeznétek fizetési kötelezettségetekről, vagy nem gondolnátok rám elég sűrűn, olyan rontást idézek rátok, hogy attól koldultok! Tanúsítod, tata? – verte hátba a bácsit, akire bosszúból, amiért nyilvánosan kritizálni merte, olyan gyomorgörcsöt szabadított, hogy napokig kétrét görnyedve fetrengett, amíg a többiek megszánták és összegyűjtöttek egy ajándékra való összeget, amellyel kiengesztelték boszorkányukat. A bácsi ijedten bólintott. – Tehát – fordult Senkiházi újra a három idegenhez –, mindent megértettetek? Ha valami nem világos, most kérdezzetek, mert később kifogásokat nem fogadok el!

Mályva, Mira és Maja összenéztek. Már mindent értettek. A helybéli boszorkány zsarnokoskodik Senkiföldje lakóin. Megfélemlítéssel, zsarolással rettegésben tartja őket. Nem egyedi eset. Sajnos nem minden boszorkánytól lehet önmérsékletet és feltétlen hivatástudatot várni. Némelyek kizárólag ellenszolgáltatás fejében hajlandók tudásukat a gondjaikra bízott, kiszolgáltatott pácienseik javára fordítani, bármilyen megvetendő ez.

– Tévedésben leledzel – szólt Mályva kimérten. – Mi nem akarunk Senkiföldjére költözni. Csak vacsorázni tértünk be ide.

A Senkiházi Satrafa zavartan pislogott. Elhamarkodottan járt el a szája, de a három új arc őt is megszédítette. Mialatt Mályva, Mira és Maja vacsorájuk ellenértékét az asztalra helyezték, és összeszedelődzködtek, lázasan gondolkozott. Nem azon, hogy mit csináljon, hiszen csak egyetlen lehetősége volt, hanem hogy meg merje-e tenni. Akárhogy is, eddig még sosem hágta át a törvényeket. Egyszerűen egy kis terrorral kiváltságos helyzetet teremtett magának. Ez még nem jogellenes. De most választás elé került. Végül elszánta magát. Védelmezni fogja saját érdekeit. Minden áron. Elállta a kijáratot.

– Hohó! – kiáltott. – Senkiföldjén én vagyok az úr, és nem fogom tétlenül tűrni, hogy elsétáljatok, és a pletykálkodásotokkal szimatoló Boszorkányok Ligája-rendészeket szabadítsatok a nyakamra! Mostantól a felügyeletem alatt álltok!

– Ezt meg hogy gondolod? – kérdezte Mira felháborodottan. – A személyi szabadság korlátozása, vagy bármiféle erre irányuló kísérlet a Jóhiszemű Halhatatlanok Egyezményével összeférhetetlen cselekmény!

– Le van ejtve a JHE! – toporzékolt a Senkiházi Satrafa, és mielőtt ellenállást tanusíthattak volna, rájuk olvasta a Személyiség Szippantó Varázsigét, amely minden emléktől, gondolattól, jellemvonástól megfosztja, ész és akarat nélküli bábbá teszi az áldozatot.

A személyiség szippantás gyorsan befejeződött. Mályva, Mira és Maja kiüresedett aggyal, szánalomra méltóan ácsorgott a boszorkány körül, amíg az felfalt egy tál szarvasgomba ragut, és egy egész üveg aszú bort legördített a torkán. Kiszolgálása a szokásosnál is buzgóbb volt. Mikor végre dülöngélve feltápászkodott, és hazafelé indult, még megkapaszkodott az ajtófélfában, és visszafordult:

– Szolgáljon ez okulásotokra! – ripakodott a jelenlévőkre nehezen forgó nyelvvel. – Ne packázzatok velem, mert megkeserülitek! – fenyegetőzött hosszú csontos ujját rázogatva. – Viszlát, betegeim! – Kitámolygott. Nyomában a kifejezéstelen arcú Mályva, Mira, és Maja lépegetett gépiesen.

A Cincérek legnagyobb hőséhez címzett fogadó aznap este hamar bezárt. A vendégek egymás tekintetét kerülve szétszéledtek. Kétféle érzés kavargott bennük. A néma cinkosság bűntudata, és a megkönnyebbülés, hogy nem ők voltak a három idegen helyében.

– Micsoda balszerencse! – zokogott a fogadósnő mosogatás közben. – Hiszen tegnap is itt jártak! – A Senkiházi Satrafa hasonszőrű kolléganőinek társaságában hetente egy-két alkalommal szokott Senkiföldje fogadójában dorbézolni, a többi napokon más tájak lakóinak életét keserítik. Ma talán összevesztek valamin, ezért maradt itthon, és érkezett egyedül a boszorkány. – Jaj, mi lesz most szegényekkel? – Nem volt, aki válaszolt volna. Már a cincér is álomba sírta magát a fadarabján.

A Senkiházi Satrafa a tanyájára vezette Mályvát, Mirát és Maját. Nagyon víg volt, azt sem bánta, hogy gyalogolnia kellett, mivel ha üstbe száll, áldozatai nem tudták volna követni. Közlekedési eszközét és egyéb holmiját új rabjai cipelték. Érezte, jól döntött. A törvényen kívüli életmód sokkal inkább neki való lesz. Nem kell többé megtartóztatnia magát, fel fog szabadulni minden kötöttség alól, megszerzi, amire csak áhítozik. Büszkén szemlélte kényére-kedvére kiszolgáltatott három foglyát. Hogy hatalmát kiélvezze, mindenféle oktalan parancsot rótt ki rájuk. Például hátrafelé kellett menniük, és így szinte minden lépésnél elestek egy fűcsomó, vagy egy göröngy miatt, aztán gödröt kellett ásniuk, abban sarat dagasztani, és birkózni az iszapban. Mályva, Mira és Maja véresre verte egymást. A Senkiházi Satrafa közben hasát fogta a nevetéstől.

Amikor végre a tanyára értek, komoly munkára osztotta be rabjait. Rámutatott Majára: – Mos! – Mirára: – Főz! – Mályvára: – Takarít!

Mindhárman tüstént dologhoz láttak, a Senkiházi Satrafa pedig lefeküdt a díványra, és kisvártatva hangosan hortyogott. Körülötte nyüzsgő szolgahadról álmodott.

A három rabnak attól kezdve egy perc pihenője sem volt. Maja a mosás mellett teregetett, vasalt, szabott és varrt, Mira mosogatott is, Mályva nem kapott kiegészítő feladatot, ő csak takarított látástól-vakulásig.

Így teltek-múltak a napok, hetek. Senkiházi lepusztult tanyája igazi kis ékszerdobozzá változott. A boszorkány közben kifundálta, hogyan valósíthatja meg a szolgaseregről szőtt ábrándját. Egy-egy tíz év körüli gyereket fog követelni letétbe minden egyes családtól. Ahol nincs ilyen, jó lesz bármilyen korú családtag is. Az egyedülállók pedig kénytelenek lesznek saját maguk szolgálatba lépni. Ezzel végképp biztosított lesz a helyiek iránta való lojalitása, és nem mellesleg kolléganői meg fognak pukkadni az irigységtől. Ám a kecsegtető terv kivitelezése nem várt akadályba ütközött.

Naspolya szimpatizált a leszármazottakkal, és küldetésük kimenetelét is szívén viselte, ezért mikor megítélése szerint túl hosszú ideje nem adtak hírt magukról, nyugtalan lett. Hiába pásztázott nyugat felé kristálygömbjén keresztül, sehol sem tudta felfedezni Mályvát, Mirát és Maját, azt viszont látta, amikor rájuk irányozta figyelmét, hogy férjeik kezdenek idegeskedni, már nem sokáig fognak veszteg maradni. Naspolya elhatározta, hogy a nagyobb galiba elkerülése végett személyesen indul a helyzet felderítésére. Széles karimájú kalapot, és álarcot öltött, hogy álcája védelmében szabadabban cselekedhessen.

A Cincérek Legnagyobb Hőséhez címzett fogadóig gond nélkül eljutott, onnan azonban elvesztette a nyomot, ezért visszatért, és határozott fellépéssel kiszedte a jelenlévőkből az igazságot. A titok amúgy is nyomasztotta a helyieket, megkönnyebbültek, hogy megszabadulhattak a tehertől.

Amint megtudta, mi történt, Naspolya fejét elöntötte a vér, és nemsokára már a Senkiházi Satrafa kunyhóján dörömbölt. Az ajtót kinyitó, bamba arcú Maját félresöpörve berontott, varázslat segítségével teketóriázás nélkül kipenderítette Senkiházit a szabadba, eltéphetetlenné bűvölt kúszónövényekkel egy fatörzshöz kötözte.

– Sosem hittem volna, hogy idáig süllyedsz! – ripakodott szaktársnőjére Naspolya. – Engedékeny értelmezés szerint ilyen közel – mutatta – jártál ahhoz, hogy megszegd a JHE-t.

– Közel járni és megszegni két különböző dolog, nem igaz? Hehehe… – nevetgélt behízelgően a Senkiházi Satrafa, még csak most kezdte felfogni, mi történt.

– Szigorú értelmezés szerint viszont jócskán megszegted!

A Senkiházi Satrafa erre már nem tudott mit mondani, csak szeme villogott sunyin.

Naspolya azonban elejét vette minden ellentámadásnak, ugyanis közölte: – Azt ajánlom, ne próbálkozz semmivel. Gondolkodás nélkül alkalmazni fogom a Rendfenntartó Varázsigét.

Senkiházi elsápadt. A Rendfenntartó Varázsige a legvégső érv, amellyel egy boszorkányt el lehet téríteni gonosz szándékától. A mesterségüket igazoló oklevél átvételével automatikusan elismerték a szóban forgó büntető intézkedés feltétlen hatalmát maguk felett. Minden BL tagnak joga és kötelessége kimondani a varázsigét, ha a szabályok megsértésén, vagy kirívó vétségen kapja kolléganőjét. Amennyiben a szigor túlzottnak bizonyul, nem történik semmi, de ha megalapozott, akkor a bűnös azonnal az Ismeretlen Helyen találja magát, ahonnan nincs visszatérés, és ahol, a mendemonda szerint, válogatott gyötrelmek várnak rá.

Naspolya kihívta a kunyhóból Mályvát, Mirát és Maját, majd megparancsolta a Senkiházi Satrafának, hogy azonnal adja vissza a személyiségüket. Senkiházi kénytelen volt engedelmeskedni. Amikor azonban az álarcos jövevény bocsánatot kért a három áldozattól a történtek miatt, Senkiházi kifakadt:

– Ó, te szégyentelen! Neked az én oldalamon kellene állnod, akár helyesled, amit tettem, akár nem! Nincs benned boszorkánybecsület?! Bocsánatot kérsz ezektől a beavatatlanoktól?!

– Most már elég! – kiáltott Naspolya. – Elhallgass, ha nem akarsz a Vénséges Csoroszlya színe előtt teremni!

Senkiházi torkára fagytak a cifra szitkok. A boszorkányság megalapítójával való találkozást mindenképpen el kívánta kerülni. Pedig – enyhén szólva – a Vénséges Csoroszlya múltja sem makulátlan, de amióta jó útra tért, ő lett a boszorkány-etika legelszántabb védelmezője, és személyes sértésnek vette, ha szigorú tiltása ellenére valamelyik követője gonoszságra adta a fejét. A boszorkányok főnöknőjének haragjától a legelvetemültebbeknek is tanácsos óvakodni. Erősen megoszlottak a vélemények, vajon az Ismeretlen Hely, vagy a Vénséges Csoroszlya dühe a rosszabb.

Senkiháziban forrt a méreg. Milyen boldog volt még negyed órával ezelőtt is, és hova jutott néhány perc alatt! Micsoda igazságtalanság! Összehúzott szemekkel méregette az álarcos boszorkányt, aki éppen Mályvától, Mirától és Majától búcsúzott:

– Ennyit tehettem értetek – szólt Naspolya. – Most menjetek utatokra! Nekünk még van itt egy kis elszámolni valónk… – fordult Senkiházi felé.

Mályva, Mira és Maja gyorsan köszönetet mondtak szabadítójuknak, aztán szedték a lábukat, ahogy csak bírták. Mindenki, akinek van egy csepp esze, tudja, hogy boszorkányok ügyeibe jobb nem belefolyni.

Amikor a három vándor eléggé eltávolodott, Naspolya eloldozta a fától Senkiházit, négy fűszállal, a csuklójánál és a bokájánál fogva, hasmánt a földhöz szegezte, aztán felkérte a közeli mogyoróbokrot mérjen ötven ütést Senkiházi ülepére. Mire a mogyoróbokor befejezte a büntetés végrehajtását, Senkiházi teljesen eltikkadt. Bágyadtan nyúlt el a fűben.

– Ki vagy te? – sziszegte gyűlölettől csöpögő hangon.

– Valaki, aki el akarja kerülni, hogy felismerjék – válaszolt nyugodtan a másik.

– Könnyű ide jönni, lerohanni, megalázni engem és hatalmaskodni fölöttem, aztán eltűnni a balfenéken, igaz? Nem mersz kiállni ellenem szemtől szemben!

– Azt hiszed, félek tőled, Senkiházi Satrafa? Ha párbajozni akarsz, hagyj üzenetet a Görbe Fánál. Ott leszek a megadott időben. – Naspolya üstbe szállt. – Viseld jól magad, különben visszatérek, én, az Álarcos Igazságosztó! – kiáltott, és hátra sem nézve elsüvített.

Talán kissé fellengzős név, gondolta később, de a pillanat hevében ez jutott eszébe. Most már mindegy. Indult, hogy utánanézzen néhány dolognak, ami régóta ingerelte. Naspolyának mindig is voltak bűnüldöző hajlamai, és az Álarcos Igazságosztó megszületése révén eljött a lehetőség, hogy kiélje ezeket.

Miután Naspolya új lendületet adott neki, Mályva, Mira és Maja küldetése tovább folytatódott. A Rég Élők Völgyén vágtak át. Ide azok az öregek vonulhattak vissza, akik nem kívántak többé részt venni a mindennapi rohanásban. Rendezett, nyugodt környezet várt itt rájuk, ahol ellátásukról teljes körűen gondoskodtak, még saját boszorkányuk is volt, aki egészségi állapotukat felügyelte. Látogatót bármikor fogadhattak, és a többi itt lakóval annyit társaloghattak, amennyi jól esett. Sosem untak rá egymás szakállas történeteire, hiszen mindnyájuk egyetlen témája a régmúlt volt. Mályva, Mira és Maja udvariasan megállt. Az Ócsiga, a csiganemzetség ősszülője éppen átkelt a Nyugati Keskeny Ösvényen, egy ifjabb példányénál körülbelül háromszor lassabb tempóban. Szó sem lehetett arról, hogy átlépjék, vagy megkerüljék. Tiszteletlenségnek, türelmetlenségnek a Rég Élők Völgyében helye nincs. Várakoztak tehát, közben bámészkodtak.

– Nézzétek! – súgta Maja. – Ott!

Néhány méterre tőlük egy óriási teknősbéka álldogált mozdulatlanul. Zöld páncélját alig lehetett észrevenni, mivel a növények szinte benőtték, bokrok ágai takarták.

– Mikor kicsi voltam, sokat meséltek nekem egy teknősbékáról, aki a hátán hordozta a világot, de idővel a világ megnőtt, s azóta a világ tartja hátán a teknőst – emlékezett Mályva.

– Ő az – bólogatott Maja.

– Nem hiszem el! – Mályva lenyűgözve bámulta az öregnél is öregebb teknőst, aki a világot dajkálta valaha.

A teknősbéka felfigyelt a hangokra. – Ki van itt? – kérdezte, feje remegett, ahogy rövidlátó szemét forgatta. – Gyertek csak közelebb!

A három utazó otthagyta a Nyugati Keskeny Ösvényt, meg az áthaladó Ócsigát, körülállták a teknőst.

– Ti vagytok az új kisegítő személyzet? – hunyorgott az öreg.

Felvetése heves tiltakozást váltott ki a jövevényekből. A Senkiházi Satrafánál, a három részre osztódott háztartási alkalmazott szerepében eltöltött idők után hallani sem akartak ilyesmiről. Elmondták, mi járatban vannak.

A teknősbéka hosszas töprengés után szólalt meg. – Néhány hónapja erre repült egy szarka. Amit a csőrében tartott, akár egy Lopak-kő is lehetett. A hátamon pihent meg – dünnyögte. – Aztán eltűnt az Ágas-bogas Erdő irányában.

Mályva, Mira és Maja feszülten figyelt. Talán végre nyomra bukkantak. Ám többé egy mukkot sem tudtak kiszedni a teknősből. Egyenletes hortyogás jelezte, hogy elnyomta a buzgóság.

Tovább követték tehát a Nyugati Keskeny Ösvényt. Félő volt, hogy addig mennek nyugat felé, míg végül keleten fognak kikötni. Egy táblához értek, melyen ez állt: MACZITAFÁN REMETE BIRTOKA. LÁTOGATÓT CSAK ELŐRE MEGBESZÉLT IDŐPONTBAN FOGADOK! (MINDENKI MÁS MAGÁRA VESSEN!). A Nyugati Keskeny Ösvény mentén a smaragdszínű, burjánzó vadon egy csapásra változott kopár, lombja vesztett, félhomályos erdővé. Hidegebb is lett, nyúlós köd ragadt az élettelen gallyak közé. Egy második tábla mellett haladtak el: UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS! MÉG NEM KÉSŐ VISSZAFORDULNI!!! Kisvártatva széles sziklás sávhoz értek, a harmadik táblán felirat hirdette: HATÁRSÁV! VIGYÁZAT! ÉLETVESZÉLY! (ÉN SZÓLTAM…) Óvatosan, körül-körül tekintgetve haladtak. Egyszer csak Maja felkiáltott, remegő ujjal mutatott a kőből kikelő sziklaszörnyre: lába görbe volt, négy kézzel csépelte a levegőt, a feje vastag, rövid nyakból nőtt ki, homlokán három vörös szem villogott, füle hosszú és hegyes, szájában hüvelyknyi agyarak meredeztek.

Mira varázslabdacsokat osztott szét társai között, hogy így kíséreljék meg feltartóztatni a sziklaszörnyet. A hozzávágott, becsapódó labdacsok szilánkokat robbantottak ki belőle, de a sziklaszörny egyfolytában köveken taposott, amelyek folyamatosan épültek be a testébe, széltében-hosszában egyre növekedett. A varázslabdacsok végül már nem okoztak számottevő kárt benne, ráadásul végérvényesen magához tért álmából, fenyegetően bömbölni kezdett, védekezésül és egyben támadásul szemei elkezdtek villámokat szórni. Mira látta, hogy nincs idő mással próbálkozni, egyből biztosra kell menni.

– Húzódjatok közelebb hozzám! – kiáltotta. Előkészítette a Mágiaelhárító-buborék Varázslatot.

Bokájuknál indulva csigavonalban szaladt fölfelé a fénycsík, amint elkezdett fölépülni a buborék. Leginkább szappanbuborékra emlékeztetett, átlátszó volt és szivárványos, és éppúgy fölemelkedett a levegőbe. De ennek a buboréknak a belsejében ott kuporgott Mályva, Mira és Maja. Lassan lebegtek a sziklaszörny fölött, aki tombolva próbálta elpusztítani a repülőalkalmatosságot. Villámai megszikráztatták, de lepattantak, a karmos mancsai idegtépő csikorgással csúsztak le róla. A benne lévők minden támadásnál ijedten hőköltek hátra, a mágiaelhárító-buborék azonban derekasan állta a sarat. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg megtették a körülbelül száz méteres távolságot a sziklás határsáv fölött, és végre leszállhattak a holt erdő egy apró, kopár tisztásán.

A sziklaszörny lelkiismeretes határőrként nehezen fogadta el, hogy ezúttal nem tudja elvégezni feladatát, egészen a sziklás övezet legszéléig üldözte Mályvát, Mirát és Maját. Ahol azonban az erdő újra kezdődött, elfogytak a kövek, a sziklaszörny elerőtlenedve hirtelen darabjaira hullott – hogy aztán, némileg megtépázott önbizalommal ugyan, de újjáéledjen, ha ismét illetéktelenül próbálna valaki Maczitafán remete birtokára lépni.

Amint földet ért, a mágiaelhárító-buborék szétpukkant, nem maradt belőle semmi. Körben az erdő olyan siralmas képet mutatott, hogy a természetkedvelő trió legszívesebben elsírta volna magát. A csenevész, kókadozó, csupasz növények mintha örömest visszacsúsztak volna a talajba. Minden élettelennek látszott. Se egy madár fent, se egy pöttöm hangya lent.

– Vigyázzatok, ne lépjetek le az útról! – figyelmeztetett Mira. – Nagyon nem tetszik ez nekem…

A Nyugati Keskeny Ösvény egy kanyar után háromfelé ágazott egy göcsörtös tölgy mellett. Mályva megkopogtatta a fa törzsét.

– Hát te mit csinálsz? – csodálkozott Mira.

– Semmit, semmit – hárította el Mályva, aztán határozottan elindult a középső úton.

– Talán jobb lenne különválni…

– Fölösleges! Gyertek!

– Hogy lehetsz ennyire biztos?

– Minden valamirevaló mesében a középső a jó út, ha választani kell – szólt Mályva meg sem állva.

A másik kettő jelentőségteljes pillantást váltott. Voltak fenntartásaik az emberek meséinek hitelességét illetően, de azért követték társukat. Ki tudja, mióta gyalogoltak a lehangoló környezetben egyre rosszabb kedvvel. Egyszer csak az elől haladó Mályva megtorpant, a mögötte jövők neki, illetve egymásnak ütköztek. Dühösen rá akartak förmedni, de feszült arckifejezése beléjük fojtotta a szót.

– Láttátok? – mutatott előre Mályva.

– Nem látok semmit – meregette szemét Mira.

– Csak szürkeséget, ugyanolyan szürkeséget, mint hátul, jobb meg bal oldalt! – csatlakozott ingerülten Maja. – Jobb lenne, ha indulnánk! Szeretnék végre elérni valahová! Ha megkérhetlek, ne zaklass többé a hallucinációiddal! Elegem van az egészből!

– Nincs jó hatással az idegrendszerre ez a tájék. Az érzékenyebbek sínylik meg először. Engedj! – Mira félretolta Mályvát, és Maja elé állt. – Nézz mélyen a szemembe! Most még tudok segíteni, de később boszorkányra lesz szükség. Mint ahogy nekünk is, ha sokáig maradunk itt – pillantott Mályvára. – Azt mondtam, nézz a szemembe! – fordult vissza Majához, aki vonakodva engedelmeskedett, és némi nyugtató delejezést követően visszatért a szokott szelíd tekintet az arcára.

– Nem tudom, mi ütött belém… Sajnálom, hogy kiabáltam… – Abbahagyta a mentegetőzést, átnézett társai feje felett. A másik kettő követte pillantását.

Nem túl messze fénynyalábok cikáztak az égen. Sárgás-kékes színük valamelyest derítette a nyomasztó légkört, de a jelenség nem tartott soká, ugyanolyan hirtelen szűnt meg, ahogy keletkezett.

– Ezt láttam az előbb – mondta Mályva.

– Siessünk! – lépett ki Mira.

– Tudod, mi folyik itt?

– Van elképzelésem. Valamennyiünk érdekében remélem, téves.

A fények csak akkor gyúltak ki újra, mikor már a földből készült, többszintes építmény tövében álltak, mely leginkább homokvárhoz hasonlított, amilyeneket gyerekek szoktak építeni a tengerparton, ám jóval nagyobb volt azoknál, lakható méretű. Falába itt-ott ablaknyílást vájtak. Kapu nem volt, földalatti járaton át lehetett bejutni.

A fény az egyik felső ablakból csapott ki.

– Felrepülök, és benézek azon az ablakon – mondta elszántan Mira, szárnya halkan felzümmögött. Gyertyákkal megvilágított, koszos szoba látványa tárult elé. A falak sötétek voltak a rárakódott piszoktól, a polcok korhadtak. Egy pattanásos képű, zsíros hajú, alacsony, kövérkés, előnytelen külsejű fiú magából kikelve ordibált és hadonászott: – Engedelmeskedni fogsz! Nem állhatsz ellen örökké! – ingerülten földhöz csapott egy ampullát. Az ablaknak háttal állt a szoba közepén, mikor arrébb lépett, Mira megpillantotta a Lopak-követ. A kő, mintha élne, pulzált, mint egy felbőszített szív. A fiú újra előkerült, kezében nehéz, hosszú nyelű kalapáccsal. Feje fölé emelte, mintha le akarna sújtani.

– Ne! – kiáltott Mira önkéntelenül. Másodpercekig csak nézték egymást a fiúval, akinek lárvaarcán gonosz vigyor terült szét:

– Nahát, nahát, váratlan vendég! Micsoda meglepetés! – mézes-mázos szavai mögött alig titkolt rosszindulat érződött. – Várj, aranyom, azonnal kimegyek érted! – az ajtóhoz ugrott, hallatszottak lépcsőn lefelé dübörgő léptei.

– Észrevett! Meneküljetek! – szállt közelebb társaihoz Mira. – Ne arra! A másik irányba! Láttam egy barlangot a bokrok közt azon a dombon! Ott találkozunk! Megpróbálom elcsalni!

Aggódva tekintett rohanó rokonai után. Összerezzent, mikor a fiú váratlanul elé toppant. A fák között nem tudott gyorsan repülni, üldözője egyre a nyomában lihegett, de hát éppen ez volt a cél, időt adni társainak az elrejtőzésre. A fiú varázspálcájával akarta megsuhintani. Mira egy alkalmas pillanatban meglapult egy vastag fatörzs mögött. Überkamuflázs varázslatot alkalmazott, amely annyival több a normál kamuflázs varázslatnál, hogy az illető személy az adott környezetre leginkább jellemző dolognak nem csupán a színét/mintázatát, de a formáját is felveszi álcázás/elrejtőzés céljából. Az adott környezetre a levéltelen ág volt a legjellemzőbb, Mira tehát azzá változott. A fiú elrohant mellette. Varázspálcájával eszeveszetten csapkodta a bokrokat, káromkodott, egyre azon a helyen ólálkodott, ahol a tündér eltűnt.

– Hogy a féreg harapna beléd! Nem lehet nyugtom tőletek?! Úgyis elkaplak, te elfuserált legyecske! Hiába minden csalafinta bűbáj, hallasz?

– Tet-ném-be! – kelt a hang. Mélyen búgott, mintha a föld alól tört volna elő. Megrezegtette a száraz ágakat, ahogy átlebegett a fák között, s eloszlott a távolban.

– Tetnémbe! Tetnémbe! – dohogott a fiú. – Mit akar már megint? Alig húzom ki a lábam, máris tetnémbézik! Azt képzeli, én vagyok a gyámkodó öreganyja, vagy mi a rosseb?! – Mégis engedelmesen elindult visszafelé. – Folyton pátyolgassam, mint valami szárazdajka! Téged még elkaplak, ne félj! Nem engedem, hogy keresztezd a terveimet! – fenyegette Mirát búcsúzóul.

– Tet-ném-be! – hallatszott újra a parancsoló, hívó hang.

– Megyek már, megyek! Adj egy kis időt, hogy odaérhessek! Nem vagyok százlábú!

– Tet-ném-be!

– Törne ki a nagylábujjad!

Így, és eképp füstölögve távolodott. Mira pedig sziklaüregben lapuló társaihoz igyekezett.

– Huh, jól esik egy kis pihenés! – leroskadt egy kőre. – Jó helyen járunk! Fogalmam sincs, ki ez a fiú, de ahogy várható volt, megpróbálja befolyása alá vonni a Lopak-követ. Az az érzésem, egy zugvarázslóval van dolgunk. Varázspálcát használ, ami a gyengeség jele. A varázspálca a varázslónak olyan, mint a beteg lábnak a mankó. A varázsnak a varázslóból kell fakadnia, nem a pálcájából. Szinte lobogott az a kő… Valószínűleg felingerelte a sok össze-vissza varázslat. Bármelyik percben szétvetheti a belső energia. Ezt ajánlatos lenne elkerülni. Egyrészt mert felbecsülhetetlen értékű varázstárgyról van szó, másrészt, ha ez bekövetkezik, kétlem, hogy itt jó néhány mérföldes körzetben bármi épen marad. Tehát nekünk is annyi lesz.

– Rendben – ragadta magához a kezdeményezést Mályva –, akkor ne ücsörögjünk tétlenül. Van egy tervem, amely még bizonyos arányú előre nem látható esemény bekövetkezte esetén is nagy valószínűséggel ugyanazt az eredményt fogja produkálni.

Miután egyeztettek, képesek-e, hajlandók-e végrehajtani a feladatukat, felkerekedtek.

– Mályva, te itt maradsz. Amennyire tudjuk, ez a legbiztonságosabb hely a környéken – mondta Mira. – Most nem segíthetsz. Elégedj meg azzal, hogy tőled származik az ötlet. A kivitelezést hagyd ránk. Indulhatunk?

Maja mély lélegzetet vett. – Igen. Hamarosan találkozunk. Remélem… – búcsúzott Mályvától.

– Ha mégsem, tudod, mit kell tenned. Viszlát! – Mira is elhagyta a barlangot.

Mályva tudta, hogyne tudta volna, mit kell tennie, ha a másik kettő nem tér vissza. Meg kell kísérelnie kijutni innen. A kihalt erdőn és a sziklaszörnyön át. Bizonyára Tetnémbe is üldözné. Esélye a sikerre, ha optimista: nulla, ha realista: még annyi sem. Állát tenyerébe támasztva gubbasztott a sötétben. Akkor kapta fel a fejét, mikor felcsendült az ének. Maja éneke. Gyönyörűen szárnyalt a dallam. Remegés futott át a világon, mintha a levegő, a fák, a bokrok, és minden más megkísérelt volna új életre kelni. Eddig terv szerint, bólintott.

Tetnémbe szobája ablakából fürkészte a környéket. Hallotta az éneket. Kezét elkínzottan tapasztotta fülére. Tört-zúzott, hogy indulatát lecsillapítsa. Nagy nehezen erőt vett magán. Leosont a lépcsőn, belesett egy terembe. – Végre elaludt! – dörzsölte tenyerét. – Nincs nyugtom tőle! Rángat, mint egy bábot! Tetnémbe, a papucsomat! Tetnémbe, a kakaóm! Tetnémbe, fázom! Állandóan fázik! Fagynál a székedhez, kivénhedt múmia! Milyen pazar, hogy eszembe jutott az altató! Simán az esti kakaójába kevertem! Egyszerű és nagyszerű! Micsoda ész! Micsoda ész! – Földalatti folyosókon haladt, nem volt szüksége világítóeszközre, kívülről ismert minden járatot, és elég jól látott a sötétben. – Most leszámolok a betolakodóval, le én! Nem a főkapun megyek ki, azt már ismeri a mutáns kis muslica… Hehehe…

Mályvát teljesen magával ragadta Maja éneke. Nem vette észre, hogy Tetnémbe előkászálódott egy csapóajtó gyanánt szolgáló kő alól. A fiú, első meglepetéséből felocsúdva, Mályva mögé lopózott, egy fejbekólintó-varázslattal letaglózta. – Micsoda fogás! – örvendezett. – Csak a másik hagyná abba a nyivákolást! – Felnyalábolta Mályvát, könnyed léptekkel vitte a homokvárba. Kacagása visszhangzott a folyosókon.

Maja láthatatlanná válva támasztott egy fatörzset. Énekelt. Tekintete nyugtalanul ugrált ide-oda. Kétszer adta elő a nimfák teljes dalkészletét, de semmi sem történt. Megelégelte a várakozást, ellökte magát a fától. Beszélni akart Mirával.

Mira a számára kijelölt helyen álldogált, gondolataiba merülve. Maja hangos csörtetéssel jött az avaron, és már nem volt láthatatlan. Mikor megkocogtatta Mira vállát, a tündér akkorát ugrott, hogy még a cirkuszi bolha is belesápadt volna, ha látja.

– Hogy az a…! Ezt ne csináld még egyszer!

– Tehetek én arról, hogy álmodozol? Máskor még a giliszta tüsszentését is meghallod a föld alól! Így bízza rád a nimfa az életét! Felőled akármi történhetne velem! Te éppen lelked útvesztőiben bolyongsz! Egy víziló is elroboghatna melletted, akkor sem zavartatnád magad! Én meg csak kornyikáljak! Széténeklem a fejem, unalomig koptatom a szám… Sosem hittem, hogy az éneklés unalmas lehet… Kockáztatom az életem… Jó, nem történt semmi, de történhetett volna! Te oda sem bagózol!

– Sajnálom.

– Persze-persze. Biztosan azt is sajnálnád, ha elkapott volna.

– Te is tudod, hogy ha eddig nem harapott rá ronda kis halacskánk a horogra, ezután sem fog. Máskülönben nem jöttél volna ide. A helyedben jóval előbb feladtam volna, kitartásod csodálatra méltó. Pontosításképp: nem álmodoztam, hanem próbáltam kitalálni, mi jöhetett közbe. Nincs sok lehetőség. Vegyük sorjában. Egy: cseppet sem irritálja Tetnémbét a jelenlétünk – teljességgel kizárt. Kettő: megsejtett valamit – nem valószínű. Három: Mályvával van összefüggésben. Részemről erre tippelek.

– Egyetértek.

– Nos, egy módja van, hogy kiderítsük. Sejted, mi az?

– Attól tartok, pontosan tudom, mi az.

– Helyes. Én itt maradok, minden eshetőségre készen, te pedig indulj!

Maja láthatatlanná vált, megközelítette a homokvárat. Minden bokor alá benézett, míg meglelte a bejáratot. Zúgolódva bemászott a sötét folyosóba. Kicsit elmosolyodott mikor arra gondolt, mit szólna a papája, ha tudná, hol mászkál ő, akit a széltől is óvtak, kényeztettek, tejben-vajban fürösztöttek. De a közelmúltban annyi minden megváltozott! Kiderült, hogy Misztérika leszármazottja. Uwo elbeszéléséből sok mindenre fényt derült anyjával kapcsolatban. Lett két vadonatúj rokona, akiket nagyon megkedvelt. A halhatatlanok fontos, bizalmi feladatot bíztak rá. Mindezek következtében teljesen természetesnek tűnt, hogy a rejtelmes homokvár alagútjaiban bolyong, amit halott erdő vesz körül. Valami azt súgta, hogy itt minden összefügg, minden egy nagy titok láncszeme. S ő sosem tudott közömbösen szemet hunyni a titkok felett…

Beszédfoszlányokat hallott. Közelebb surrant.

– Miért hoztad ide? Látni sem bírom! Azonnal tüntesd el! – Ez a hang szólongatta Tetnémbét az erdőben.

– Nyugalom, édes-drága Maczitafán! Ez csak egy nyomoronc ember, nem árthat neked! – Tetnémbe nyájasan, behízelgően beszélt. – Van egy tervem, aminek segítségével elcsíphetjük a társát is! Ha itt tartjuk ezt, a másik aljas gonosztevő megpróbálja kiszabadítani… Akkor aztán markunkban lesz mindkettő!

Maja alig várta a választ. Meggondolta magát, nem érdekelték a titkok, szeretett volna minél előbb kijutni a homokvárból.

– Legyen így! – adta beleegyezését Maczitafán.

Az ajtó, amely mellett Maja a falhoz lapult, döngve kivágódott. Egy magas termetű, lobogó hajú és szakállú, feldúlt férfiút látott elviharzani. Kisvártatva Tetnémbe döcögött elő a szobából. Vállán madár ült. A szarka, amelyik ellopta a Lopak-követ. Maja füle zúgott, alig értette Tetnémbe halk szavait.

– Hatalmam egyre nő, szarkácskám! Lalalalala! – dúdolt. – Határtalan hatalom, lalala, ez az álmom! Lala-lala! Ihaj! Lala-lala! Csuhaj!

Maja úgy érezte, túl sok izgalom volt ez már neki. Rogyadozó léptekkel, de biztonságban jutott ki a homokvárból, vissza Mirához. Egy fa alatt ülve tanácskoztak.

– Láttad Mályvát?

– Nem. De Tetnémbe épp elmondta Maczitafánnak, hogy ő ejtette foglyul.

– Milyen ez a Maczitafán?

– Azt hiszem, nem sokat tud Tetnémbe mesterkedéseiről.

Mira bólintott. Ez beleillik a képbe. – Nos, próbálkozzunk még egyszer Mályva tervével. Ha kudarcot vallunk, majd kitalálunk valami mást.

– Még valami: Tetnémbe azt hiszi, egyedül vagy idekint az erdőben.

– Ez hasznunkra válhat… – sóhajtott Mira. – Most muszáj pihennem…

– Ó, nekem is…

Képtelenek voltak tovább küzdeni a kimerültség ellen. Egyik jobbra, másik balra dőlve nyúlt el a földön…

…Mályva kezdett magához térni. Nagyon fájt a feje. Kinyitotta a szemét. Rácsokat látott. Egy négyszögletes ketrecet. Felült. A ketrec vastag láncon csüngött a mennyezetről, mint egy különösen biztonságos, túlméretezett kalitka. Ekkor döbbent rá, hogy fogoly. Kétségbeesetten megrázta a súlyos lakattal lezárt ajtót. Annyit ért el, hogy a ketrec csikorogva himbálózni kezdett. Mályva igyekezett összeszedni magát. Már emlékezett. A hiányzó részeket elképzelte. Tetnémbe tehát rátalált. Elrabolta. A terv nem sikerült. Elkeseredetten nézett körbe. Nagy terem, nyilván könyvtár. Mindenütt könyvek, könyvek és megint könyvek. Félhomály, a nagy ablaknyílások ellenére. Az egyik párkányon cserépben sárga kankalin virít, mellette ezüst tartóban egy tojás. Amott, igen, amott gyertya világít! Az asztal mellett pedig egy könyv fölé görnyedve ül valaki! Mályva megköszörülte a torkát. – Elnézést… – szólt halkan. Semmi válasz. – Kérlek szépen…

– Egy mukkot se, égetnivaló! – dörrent rá a mély, elutasító hang.

Mályva hökkenten fogta be a száját. Lassan múltak a percek. Csak ült a kalitkában, mozdulni sem mert, ugyanis a legkisebb mozdulatára szűkös börtöne egyből kilengett, és ettől olyan émelygés fogta el, hogy alig bírta rosszullétét leküzdeni. A sötétség enyhült, már gyertya nélkül is lehetett látni. Hosszú idő után végül nem bírta tovább: – Nézd, kedves uram, szerintem semmi okot nem adtam, hogy dühös légy rám – veselkedett neki újra –, de hogyha (eléggé perverz módon) holmi organikus szobadísznek szánsz engem, akkor az a legkevesebb, hogy gondoskodsz az ellátásomról. Adj innom! Szomjas vagyok!

– Köszönöm a figyelmeztetést. – Nézett rá a magas, szakállas férfi, vizet töltött az előtte álló kancsóból, és odavitte a poharat. – Bizonyos dolgokat valóban meg kell tennem érted, ha azt akarom, hogy soká szenvedj.

Mályva ivott, udvariasan megköszönte, majd megkérdezte: – Aztán miből fog állni a szenvedésem, tisztelt Maczitafán? Mert ugyebár Maczitafánhoz, a remetéhez van szerencsém? Abból, hogy itt tengődöm, ebben a kalitkában?

– Pontosan! – pördült meg Maczitafán, visszafelé igyekezvén a könyvéhez. – És életed végéig ezt látod majd magad körül! – színpadias mozdulattal mutatott a sok-sok polcra.

– A könyveket érted? Bevallom, ez semmiféle szenvedést nem okoz nekem. Kellemetlen ez a himbálózó ketrec, hisz már attól is tengeribeteg leszek, ha átlépek egy patak fölött, szóval kellemetlenek a jelenlegi körülményeim, de a könyvek látványa nem okoz szenvedést, ellenkezőleg.

– Hazudsz! Csakhogy ezzel semmire sem mégy! Nyilvánvaló, hogy belül marcangol a tehetetlen düh és kín!

– Nem marcangol engem semmi. Sőt, ha kapok néhány könyvet, elég jól elleszek idefent, amíg…

– Háhá! Elárultad magad! – lángolt diadalmasan a remete fekete szeme. – Még egy ponyvaregényt, még Tetnémbe papírra hányt üzeneteit sem adnám a kezedbe soha! Soha! Te… te… – A megfelelő sértést kereste. – Barbár könyvgyűlölő! – kiáltotta elfúló hangon.

– Azt hiszed, nem tudom megbecsülni az írott betűt? A végén tán még a jó neveltetésemet is megkérdőjelezed?! – háborodott fel Mályva büszke arisztokrata vére. – Hadd közöljem, hogy én nyugalmazott Nevesincs király lánya vagyok Máz birodalomból, és taníttatásomra mindig körültekintő gondot fordítottak!

– Elég a mellébeszélésből! Tudom, miért jöttél ide! Te meg a társad! Hogy elpusztítsátok a könyveimet! – Maczitafán felindultságában alig kapott levegőt.

– Óriási tévedés! – vágott vissza Mályva fölényes mosollyal.

– Tagadja! – fogta kezei közé a fejét a remete, szemét a plafonra meresztve. – Te… te… analfabéta! – Szótárában ez volt a sértések sértése. – Tetnémbe elmondta nekem! Kihallgatott titeket!

– Te valóban ilyen ostoba vagy, vagy csak tetteted? Kíváncsi lennék, mennyi ideje ismeritek egymást… Mindenesetre én pár perc alatt rájöttem, hogy Tetnémbe az orrodnál fogva vezet téged.

– Hahh! Most megpróbálsz ellene fordítani! Nem fog menni! Fel vagyok vértezve az ilyesféle alattomos lélektani támadásokkal szemben! – húzta ki magát Maczitafán.

– Ez igaz! Szemellenzővel!

– Tetnémbe kedves, jó fiú!

Mályvának ezen nevetnie kellett, s mintha a nevetés ébresztette volna fel, a kankalin az ablakban dalra fakadt.

– Mi ez? – kérdezte elbűvölve Mályva.

– Nem találnád ki soha, ugye? Éneklő virág! – felelte gúnyosan a remete.

– Jó, jó, de ez nem szokványos!

– De nem ám!

Mindketten önkéntelenül suttogtak.

– Én ismerem ezt a dalt! A nimfák dala!

– Úgy van. Ő egy nimfa virága volt. Rég került hozzám, közel egy időben a tojással, amely mellette látható. Nem volt szívem elszakítani őket egymástól. Úgy vélem, ők ketten valahogy összetartoznak. Oly élvezettel hallgatja a tojás a virág énekét. Te nem így találod?

– Határozottan! – bólintott Mályva. A tojásról sugárzott a boldogság.

– Hosszú ideje nem énekelt már az én kis kankalinom – Maczitafán vizet löttyintett a cserépbe. – Ők is szomorúak az erdő miatt – mélyet sóhajtott, keserves pillantást vetett az alant elterülő tájra. – Kis kankalinom éneke mindig a lét nagy és mélységes kérdéseit juttatja eszembe… Honnan jövünk, hová megyünk? És vajh miért?

Ezek a kérdések Mályvát is élénken foglalkoztatták. Eszükbe sem jutott már veszekedni, helyette eszmecserébe fogtak a filozófiáról, meg más hasonló tartalmas témakörökről. Mályva műveltsége kiállta Maczitafán szigorú mércéjének próbáját. A remete végül odáig jutott, hogy felajánlotta, ha Mályva bővíteni szeretné ismereteit egy-egy területen, szívesen kölcsönöz neki féltett könyvei közül. Mellesleg a kalitkából is kieresztette Mályvát, amelyben, mint elmesélte, egy főnixmadár élt régebben, de szegény pára nem bírta a rabságot, oly sokszor emésztette el magát, hogy félő volt, megbetegszik, ezért inkább szabadon engedte.

Mikor alig huszonnégy órán belül Maja éneke másodszor csendült fel az Ágas-bogas Erdőben, Mályva tudta, hogy minden rendben lesz. Nem is lehet másként.

A kankalin duettet énekelt a nimfával…

…Mira és Maja tagjaikban ólmos fáradsággal ébredtek, pislogni is alig bírtak, nem hogy mozdulni. Mintha a föld kiszívta volna az erejüket, pillantott hevenyészett fekhelyükre Mira. Vagy nem is a föld? – Hát persze! – csettintett. – Ezért van ilyen állapotban az erdő! Tetnémbe nem tette meg az alapvető óvintézkedéseket sem a Lopak-kővel kapcsolatban! Most már ezer százalékig biztos, hogy kontár! A Lopak-kő kiszipolyozza az energiát minden közelben tartózkodó élőlényből! Ez lesz a sorsunk nekünk is, ha nem szedjük össze magunkat mihamarabb! – Felugrott, tettre kész volt, mint mindig.

Maja is feltápászkodott, de bizonytalanul állt a lábán.

Mira végigmérte: – Akár vissza is fekhetünk, és megvárhatjuk, míg mazsolává aszalódunk. Ahogy elnézlek, még a kakukkos óra kakukkja is szebben és hívogatóbban énekelne, és az Ócsiga is gyorsabban futna nálad. Pedig ő nem csak öreg, de a házát is a hátán cipeli.

Ez volt Maja két érzékeny pontja. Szeme felszikrázott, állát felszegte, kihúzta magát. – A hangomról nem szólok. Utálatosnak tartom, ha egy művész saját tehetségét dicséri, még akkor is, ha tisztában van annak hatásfokával. Ám: az Összerdei Nimfa Sprintbajnokságot tizenegyszer nyertem meg, ezzel második vagyok az örökranglistán. Egyedül Czintia előz meg 26 győzelemmel, és kétlem, hogy őt valaha túl lehetne szárnyalni. Tőle kikapni nem szégyen, őt legyőzni hatalmas dicsőség. Czintiáról az a pletyka járja, hogy eredetileg barna hasú futóegérnek született, később bűvöltette át magát nimfává. Nos, ez magánügy. Tény, hogy Czintia orra eléggé hegyes, imádja a sajtot, és retteg a macskáktól, de ennél sokkal fontosabb, hogy sebes, mint a szélvész, és a versenyeken más úgysem számít. Nem áll szándékomban állást foglalni az ügyben. Czintia származása nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, csupán érdekességként említettem meg. Most menj a helyedre, és várj! Rövidesen szállítom a prédát, akin gyakorolhatod alantas mágiatudományodat! – büszke tartással távozott.

Mira a halványszürke égboltra mosolygott. Vannak, akiknél egy kis provokáció csodákra képes, úgy látszik, Maja is ilyen. Örült, hogy megpróbálta, és bejött a húzás. Talán mégis jó napjuk lesz.

Tetnémbe álmából riadt fel. Maja éneke ébresztette, mely csengőbb, érzelmesebb volt, mint valaha. Ráadásul az a fránya kankalin is rázendített. A fiú dühöngött. Épp elszunyókált. Órákig gyötörte a Lopak-követ eredménytelenül! Most meg ez a nyivákolás! Szinte érezte, hogy kopnak az idegei. Artikulálatlan ordítással rohant le a lépcsőn, végig a földalatti járatokon, ki a holt erdőbe, nyomában a madara. Megtorpant, véreres szemeit körbejáratta, majd a hang forrása felé iramodott.

Maja hallotta a közeledő lábak dübörgését. Szíve kalapált. Eddig mérges volt Mirára, most félt a fiútól. Tetnémbe néhány méterre tőle bukkant elő. Nem vette észre a nimfát, hisz láthatatlan volt, de a hangját hallotta. Maja rohant, ahogy csak bírt, közben énekelt, ami óriási teljesítmény volt, hiszen mindkét tevékenység önmagában is teljes összpontosítást igényelt volna, így csak egymás kárára mentek. Hamarosan eljött a pillanat, mikor a tökéletes hangképzés sokkal kevésbé tűnt fontosnak, mint a minél gyorsabb haladás, úgyhogy Maja elhallgatott, és csak menekült a megadott irányba. Tetnémbe szorosan a nyomában: az őrült düh elvette az eszét, de megsokszorozta erejét. Maja lába folyton beleakadt a gyökerekbe, és nem minden ágat tudott félresöpörni az arca elől. Végre feltűnt a sziklaalagút. Meglapult a bejárat mellett, míg Tetnémbe és a szarka bevetette magát az üregbe. Mira ott termett, és elmondott egy hosszú varázsigét. A szikla bezárult Tetnémbe mögött. Immár fogoly volt, ártalmatlan.

– Győztünk! – kacagott fáradtan Maja. A sziklának támaszkodva törülgette homlokát. Csaknem hanyatt esett, amikor egy újabb varázsige következtében a szikla apró kaviccsá zsugorodott össze. Mira felvette a földről, zsebre rakta. Ha nagyon figyeltek, hallhatták Tetnémbe egércincogás szerű kiáltozását.

– Tegyünk látogatást a homokvárban! – szólt vidáman Mira.

Maczitafánt eléjük jött, és beinvitálta őket.

– Erre, erre! Már vártunk benneteket. Mályva mindent elmondott… róla… – látszott, fáj neki a bizonyosság, hogy Tetnémbe csúnyán kihasználta. – Higgyétek el, fogalmam sem volt, hogy Tetnémbe ellopott egy Lopak-követ, és a homokvárban rejtegeti. Felügyelet, ellenőrzés nélkül egyre inkább eluralkodik a környezetén… Így már teljesen nyilvánvaló, hogy a Lopak-kő tette tönkre az erdőt… Én… őszintén azt hittem, ez valami szokatlan természeti jelenség, ami előbb-utóbb elmúlik… Meg sem fordult a fejemben, hogy Tetnémbe műve… Hosszú évekkel ezelőtt valaki meg akarta etetni őt a sziklaszörnyemmel. Az utolsó pillanatban találtam rá. Szerencsére volt nálam földimogyoró, amivel sikerült elterelni róla a sziklaszörnyem figyelmét. Sziklaszörnyemnek a földimogyoró a gyengéje, azzal bármit el lehet érni nála, minden nap adok neki pár darabot jutalomként, hiszen óriási szolgálatot tesz nekem folyamatosan, gyakorlatilag ő biztosítja számomra a zavartalan remeteéletet. Tetnémbe még csak csecsemő volt, feküdt ott, kitéve egy kosárban, elhagyatva, mégis nyugodtan, nem sejtve, milyen kíméletlen módon akartak tőle megszabadulni. Emlékszem édes kis pufók arcocskájára. Szerettem őt, nagyon szerettem, azt képzeltem, ő is engem… hogy apja helyett apja lehetek… Nem tettem különösebb erőfeszítéseket, hogy kiderítsem ki ő, és hogyan került ide, egyre jobban kötődtem hozzá, féltem, hogy egy esetlegesen előkerülő rokon jogot formálna rá, le kellene mondanom róla. De amit igazán különösnek tartottam, az az, hogy Tetnémbe sem érdeklődött soha valódi szülei iránt, egyáltalán nem érdekelték a gyökerei… Ami engem illet, megtisztelőnek találtam a feladatot, hogy én mutathatom meg neki a világot, formálhatom az elméjét, toleránssá és nagylelkűvé nevelhetem. Tetnémbe azonban nem értékelte erőfeszítéseimet. Ahogy nőtt (megjegyzem, halhatatlan mércével is rendkívül lassan öregszik), úgy lett egyre gonoszabb. Kínozta az állatokat, tiltott mágiával foglalkozott, etikátlan kísérleteket végzett. Tettei rendre megdöbbentettek és elborzasztottak. Ekkor már inkább csak arra törekedtem, hogy megfékezzem kilengéseit, tompítsam szélsőségeit, de úgy látszik, ez sem sikerült, tudtomon kívül tovább fojtatta üzelmeit. Teljes mértékben kicsúszott az irányításom alól. Kudarcot vallottam vele… – elcsuklott a hangja.

– Megfordult a fejedben, hogy Tetnémbe esetleg egy Feketelelkű Befurakodó? – kérdezte Mira.

– Megfordult, de elvetettem a gondolatot.

– Mi az a Feketelelkű Befurakodó? – kérdezte Mályva.

– A démonok egy ritka alfaja – mondta Maja borzongva. – Külső ismertető jegyük nincs, úgy néznek ki, mint bárki más. Csecsemőként szokták megtalálni egy ismeretlen szisztéma szerint kiválasztott, nem elhagyatott helyen, ahol valaki biztosan megsajnálja és befogadja őket. A gyerekek sötétséget és pusztulást terjesztenek maguk körül, amíg az egész közösséget végromlásba taszítják. Aztán újra csecsemővé alakulnak, és a kör kezdődik elölről. Ráillik Tetnémbére…

– Szerintem meg nem – jelentette ki Maczitafán.

– Egy háromlépcsős teszt segítségével kétséget kizáróan megállapítható…

– Én is tudom – vágott közbe Maczitafán türelmetlenül. – Tetnémbével kapcsolatban nem fogtok újat mondani nekem. Amióta velem van, volt időm végigvenni minden változatot, ki vagy mi lehet ő, a következményekkel és a megoldási lehetőségekkel együtt. De sötétséget és pusztulást említeni az ő esetében erős túlzás. Ő csak egy eltévelyedett fiú, nem Feketelelkű Befurakodó. Hol van most?

Mira elővette a kavicsot.

– Bezártátok?

– Igen, de ne aggódj, jól van ő meg a szarkája. Egy ideje nagyon csöndben van. Kifáraszthatta a sok ordibálás.

– Itt marad nálam – jelentette ki Maczitafán. Mira tétovázását látva hozzátette. – Nem eresztem ki, ne félj.

Ekkor kezdett rá újból Tetnémbe: – Maczitafán, te vagy az? Segítség! Ki akarok menni!!!

– Előbb gyökeresen meg kell változnod, fiacskám.

– Ez minden? Már meg is változtam! Ha kiengedsz, bebizonyítom!

– Erre leghamarabb 719 év múlva kerülhet sor.

– Miért pont akkor?

– Mert tudományos megfigyelések szerint annyi időt vesz igénybe egy alapos jellemfejlődés.

– Közben ne feledkezzünk meg a legfontosabbról. – szólt közbe Mira. – A Lopak-követ mielőbb le kell csillapítani.

– Igen, igen… Hogyne… Menjünk.

– Azt hiszem, boldogulok egyedül is. Csak nem szeretnék engedély nélkül járkálni az otthonodban. Ha segítségre lesz szükségem, majd szólok.

Míg Mira a Lopak-kőhöz sietett, Tetnémbe megint rákezdte:

– Maczitafááán! Ígérem, jó leszek! Apám helyett apám, ne hagyj cserben! Én olyan, de olyan jó leszek! Visszacsinálom minden varázslatomat, rendben? Várj, dolgozom rajta!

Vakító kék fény villant. Mindannyian hunyorogtak, pislogtak, a szemüket dörgölték.

– Kislányom! – kiáltott valaki.

Az ablakpárkányon, ahol korábban a tojás és a kankalin volt, most két gyönyörű hölgy ült, egy szárnyas és egy szárny nélküli.

– Kislányom! – ismételte a kankalin helyén ülő, sugárzó mosollyal nézett Majára. – Ezer közül is megismerném a hangod!

– Az én kicsikém hol van? – kérdezte az ex-tojás hölgy. – Te volnál? – fordult Mályvához. – Nem. Nincs szárnyad.

Mira eközben sikeresen határt szabott a Lopak-kő erejének, a pulzálás máris alábbhagyott. Bársonykendőbe bugyolálta az értékes varázstárgyat. Elhagyni készült Tetnémbe szobáját. Ekkor árasztotta el a kék fény a homokvárat, minek következtében az építmény megszabadult a gonosz varázslatoktól. Meglepődve hőkölt hátra, mikor Tetnémbe ágyának lába önálló életre kelt, az ablakhoz ugrándozott, és kivetette magát a szabadba. A folyosón is különböző tárgyak – seprű, lapát, gyertyatartó, stb. – sorjáztak. Legtöbbjük az ágylábhoz hasonlóan egyszerűen kiugrott az ablakon, de sokan a lépcsőn bukdácsoltak lefelé.

Mira összevonta a szemöldökét. Ha egy háztartásban néhány dolognak lába kél, abban nincs semmi különös, ha azonban gyakorlatilag az összes berendezési tárgy útnak ered, az több, mint gyanús. A homokvárban, úgy tűnik, a Lopak-kő gyötrésén túl másfajta illegális mágiatevékenység is folyt. Igyekezett vissza a többiekhez, hogy egyeztessen az ezzel kapcsolatos teendőkről.

A könyvtár ajtajában megtorpant, ide-oda kapkodta szemét a két hölgy között, de nem sokáig, mert egy szárnyas úr rontott ordítva a könyvtárszobába fényes karddal az oldalán, félresöpörte Mirát az útjából. – Állj! Senki nem mozdul! Hol vagy, Tetnémbe?! Bújj elő, büdös kölök! Megmondtam, hogy egyszer hibázni fogsz, s akkor számolunk!!!

– Orton! – csapta össze kezeit a tojásból lett tündér.

– Mirabella? Mirabella! Mit csinálsz az ablakban? Úgy értem, éppen téged kereslek!

Mint kiderült, a két hölgy Mirabella, Mira édesanyja, valamint Matilda, Maja anyukája volt. A harcias tündér pedig Orton, Mirabella férje, aki hajdan a keresésére indult. A homokvárban zajlott le Misztérika családjának nagyszabású újraegyesülése. Felesége tiszteletet parancsoló ősi származása megdöbbentette Ortont, erről ő sem tudott semmit. Mint kiderült, Misztérika titoktartásra eskette gyermekeit, senkinek sem említhették származásukat, amíg a dolog magától ki nem pattan. Akárhogy is, Orton számára ez csak egy kis adalék volt, ami miatt még jobban szerette a feleségét, már ha ez egyáltalán lehetséges. A hét fősre duzzadt vidám társaság az asztal körül ült Maczitafán ebédlőjében.

– Megkérdezhetem, tündér úr – kezdte Maczitafán –, hogy kerültél ide ilyen hirtelen?

Orton tündér az asztalra helyezte kardját. – Látjátok ezt? – mutatta. – Hiányzik a kardgomb, vagyis a markolat felső, gömbölyű vége. Fekete ezüstből volt, belevésve egy legyezőszárnyú hangyamadár, ami családom címerállata. Maczitafán, ha esetleg előkerülne valahonnan, nagyon szeretném visszakapni.

– Hát hogyne, de én nem ezt…

– A kardgombot Tetnémbe feszegette ki a helyéről, és velem pótolta…

– Ó. Hiszen akkor Tetnémbe nekem ajándékozott, és a szobám falán lógtál!

– Nos, úgy van, remete úr…

Kínos csend támadt. Maczitafán részéről azért, mert belegondolt, hogy a huzamos ideig az említett helyen tartózkodó Orton rengeteg nem nyilvános részletet tudhatott meg a magánéletéről, Orton részéről pedig azért, mert tényleg így volt… Hogy oldja a feszültséget, gyorsan folytatta félresikerült mentőakciójának elbeszélését:

– Réges-rég indultam feleségem felkutatására, mikor gyermekünk még nagyon kicsi volt. Nem tudtam, miért hagyott el minket Mirabella, mindenképpen találkozni akartam vele… legalább még egyszer… hogy tisztázzuk a helyzetet. Annyi minden megfordult a fejemben. Megbántottam, untattam, csalódott bennem? Nagy sokára nyomra bukkantam. Kiderült, hogy egy Tetnémbe nevű fiú pont akkortájt járt a Rombuszerdőben úgymond ”tanulmányúton”, ami az ő esetében azt jelentette, hogy varázslók tudományát kémlelte ki. Eljutottam ide. Nem volt nehéz, a felháborodott varázslók és eltűnt személyek sorát követtem, volt belőlük bőven. Kérdőre vontam Tetnémbét, ám ő nem vesződött magyarázkodással. “Szép kard – sandított a fegyveremre –, már tudom is, mi lesz belőled.” És a következő pillanatban kardgomb voltam. Hogy jobban kínozzon, elmondta, ő rabolta el Mirabellát, és Matildát is. Azért, mert Mirabella rájött Tetnémbe valódi rombuszerdei tevékenységére, s arra készült, hogy nyilvánosan leplezze le az ifjú csalót, aki egyszerű turistának adta ki magát. Feleségem Matildát is beavatta felfedezésébe, ezért Tetnémbe mindkettőjüket “kiiktatta”. Egyet mondj meg, Mirabella! Miért nem szóltál nekem? Talán… minden másképp alakult volna.

– Épp téged kerestelek, mikor Tetnémbe megtámadott. Hidd el, nem bizalmatlanságról volt szó, Matildával előbb találkoztam, ennyi az egész. Nem leleplezni akartam Tetnémbét, hanem megvitatni a sorsát a rombuszerdeiekkel. Betört, lopott, csalt, hogy tudásszomját oltsa. Ez mély benyomást tett rám. Matildával megállapodtunk, hogy gyűjtést indítunk a javára, vagy jótékonysági koncertet szervezünk, és a bevételből beíratjuk az általa választott varázslóiskolába…

– Arra nem lett volna szükség – szólt közbe Maczitafán önérzetesen –, természetesen én is megengedhettem volna magamnak Tetnémbe iskoláztatását…

– Nos, én ezt akkor nem tudhattam, Tetnémbe nekem egy sanyarú helyzetben lévő kóbor fiúnak tűnt. Segíteni szerettem volna.

– Én is – csatlakozott Matilda.

– Tetnémbének súlyos iskolafóbiája van. Talán, mert az első naptól gúnyolták. Nem csak a társai, a tanárok is gyakran elvesztették vele szemben a türelmüket. Nem mintha butább lett volna, mint a többi, egyszerűen az ő életének más a ritmusa. Évfolyamok jöttek-mentek mellette, nem sikerült barátokat szereznie, csak szenvedett, ezért kivettem, és magántanuló lett. Én tanítottam meg neki az alapokat. Aztán azt mondta, köszöni elég, onnantól autodidakta módon fogja tovább képezni magát. Én pedig beleegyeztem, mi mást tehettem volna? Próbáltam ellenőrizni, érdeklődtem, hol tart, merrefelé halad, de titkolózott, elzárkózott előlem. Amikor beszélt hozzám, akkor meg hazudott… Nélkületek ki tudja, meddig folytathatta volna…

– Én már felhagytam az évek számolásával is – vette vissza a szót Orton –, de éreztem, Tetnémbe ereje ingatag, jönni fog egy pillanat, mikor kitörhetek börtönömből. Az tartotta bennem a lelket, hogy a családomnak szüksége van rám, és az volt legfőbb szórakozásom, hogy elképzeltem, hogyan fogom felpofozni Tetnémbét. Máig kellett várnom… Eddig tehetetlen voltam, sajnálom…

– Most már vége – hajtotta vállára a fejét a felesége. – És előttünk az örökkévalóság!

– Egymás iránti érzelmeink talán változatlanok, de Mira felé törleszthetetlen adósságunk van. Hisz testvérem gondjaira bíztam… oly sokat elvettünk tőle!

– Emiatt végképp nem kell aggódnunk. Úgy tűnik, bátyádék remek tündért faragtak a lányunkból.

Csend lett, de nem szomorú csend, aztán Matilda végül kibökte: – Nem bírom tovább, honvágyam van! Menjünk haza!

Mirabella megkönnyebbülten lélegzett fel: – A számból vetted ki a szót! Remélem, házigazdánk nem fog udvariatlannak tartani a gyors távozás miatt.

– Ó, dehogy! Sőt, abszolút mértékben megértem a káprázatos hölgyeket – bújt elő Maczitafánból a bókoló gavallér. – Ha tudtam volna, amit nem tudtam, higgyétek el, nem kényszerültetek volna ily soká élvezni a vendégszeretetemet.

– Nem hibáztatunk téged! Kifogástalanul bántál velünk, igazán megkedveltünk! – biztosította Matilda nimfa.

Rövid tanácskozás után arra jutottak, leggyorsabban úgy érhetnek a Rombuszerdőbe, ha az Ultra Instant Helyváltoztatás Varázsigéjét használják.

– Ó, hát persze, mégis mi mást választottatok volna?! – dohogott Mira. – Szinte tudtam, hogy a végén ennél a varázsigénél fogtok kikötni! És akkor mi nem mehetünk veletek!

– Csak nem azt akarjátok mondani, hogy nem ismeritek az Ultra Instant Helyváltoztatás Varázsigéjét?! – vonta fel a szemöldökét Matilda.

– Mégis honnan ismernék? – bökött állával Mályva és Maja felé Mira. – Én varázsló vagyok, mégsem ismerem! Hiszen ez az Egyszer Kimondható Utána Csak Elgondolható Varázsigék közé tartozik, mindenki csak egyszer adhatja tovább, többször nem hagyhatja el senki száját, de még le sem írhatja, és egy ilyen láncolat végére tapasztalatom szerint egyszerűen képtelenség eljutni. Lenne egy-két keresetlen szavam ahhoz, aki létrehozta ezt a varázsige típust. Tiszta kiszúrás! Vagy tud valaki egyetlen elfogadható érvet mondani az Egyszer Kimondható Utána Csak Elgondolható Varázsigék mellett?

– Nos, anélkül, hogy mágiaelméleti vitába bonyolódnék, annyi biztos, az Ultra Instant Helyváltoztatás Varázsigéje rendkívül népszerű, mivel az egyik leggyorsabb és legegyszerűbb utazási formát kínálja sürgős esetekben, ha 1. konkrét helyről konkrét helyre akar eljutni az utazó; 2. a sietség oka bárki előtt indokolható; 3. teljesen bizonyos, hogy az érkezési ponton szívesen látják az utazót – ellenkező esetben az illető varázslat általi illetéktelen behatolást követ el, ami bűncselekmény, és automatikus hatósági vizsgálatot von maga után. Mi Olzon és Ilma házát vesszük célba, így biztosra vehető, hogy nem lesz probléma. Jobb, ha nem rögtön Tengerszemnél bukkanunk fel, mert még sokkot kapna szegénykém… Mira izgatottan megmoccant, egyre az Ultra Instant Helyváltoztatás Varázsigéje járt az eszében, nem hagyhatta kihasználatlanul a kínálkozó lehetőséget: – Közületek valaki talán…? – De még a kérdést sem mondhatta végig, Matilda máris közbevágott, és lehűtötte a reményeket.

– Sajnos mi sem segíthetünk! Induljunk, kérlek! Nem vesztegelhetek itt tovább! Mielőbb látnom kell az én Tengerszememet! – Ez ellen senkinek nem lehetett ellenvetése. Akiknek megvolt rá a lehetőségük, ultra instant módon helyet változtattak.

Maczitafán némi figyelemfelkeltő torokköszörülést követően így szólt három megmaradt vendégéhez. – Úgy alakult, hogy remek búcsúajándékkal tudlak meglepni benneteket, nem is várok ennél jobb alkalomra, képletesen rögtön átnyújtom nektek. Azért csak képletesen tudom átnyújtani, mert nem egy kézzelfogható tárgyról van szó, hanem egy fogalomról, pontosabban egy varázsigéről… Egy olyan varázsigéről, amely az Egyszer Kimondható Utána Csak Elgondolhatók csoportjába tartozik… Az Egyszer Kimondható Utána Csak Elgondolható Varázsigék csoportján belül ez konkrétan az a varázsige, amely ”U”-val kezdődik, ”ltra Instant Helyváltoztatás”-sal végződik – jót nevetett saját szellemességén.

– Hogyan? – hökkent meg Mira, miután elért a tudatáig a kissé túlbonyolított körülírás lényege. – Te ismered az Ultra Instant Helyváltoztatás Varázsigéjét?

– Olvastam valahol – intett Maczitafán hanyagul a könyvek felé, mintha a dolognak nem lenne túl nagy jelentősége, mert ilyesmi gyakran megesik vele.

– És még nem adtad tovább senkinek?

– Nem hát. Igazából még csak nem is használtam. Nem vagyok nagy utazó, általában itthon tartózkodom, mint valamire való remetéhez illik. Nyilván tudjátok, de a biztonság kedvéért figyelmeztetlek benneteket, hogy a legtöbb bonyolult varázsigéhez hasonlóan, ezt is csak megismerése után 24 órával lehet biztonságosan használni. Ebből az következik, hogy a homokvárban kell éjszakáznotok, hiszen, gondolom, nem akartok most azonnal gyalogszerrel útnak indulni. Nézzétek, itt vannak ezek a lebegő mécsesek, meggyújtom nektek, íme. Ezek fényét követve könnyen eljuthattok a számotokra kijelölt szobákba, amelyek rövid öntisztítás után máris rendelkezésetekre állnak. Kérlek, ne tartsatok udvariatlannak, amiért nem személyesen kísérlek oda, de higgyétek el, így mindannyian jobban járunk, egyikőtöknek sem kell fölöslegesen várakoznia, míg egyesével elszállásollak benneteket, nekem pedig így estefelé mindig szörnyen elkezd hasogatni a hátam, úgyhogy igyekszem minél kevesebbet mozogni. Szóval, ha senkinek sincs ellenvetése, jó éjszakát, jó pihenést, reggel találkozunk.

Maja arra ébredt, hogy a nap a hasára süt. Már önmagában ez is szokatlan volt, hiszen ő korán kelő típus volt. Aztán az ablakhoz lépett, és azt látta, hogy az Ágas-bogas Erdő egy éjszaka alatt újjáéledt, és legalább olyan szép volt, mint a Rombuszerdő. Vagyis csaknem olyan szép, helyesbített gyorsan gondolatban. Egy túlságosan pozitív ítélet tőle, a Rombuszerdő szellemének lányától már-már hazafiatlanság lett volna. A szellemek között egészséges rivalizálás zajlik, egymás munkájában a legkisebb hibát is észreveszik, családtagjaik pedig teljes szolidaritást vállalnak velük.

Maja Mályvát és Mirát a konyhában találta Maczitafánnal. Mielőtt benyitott az ajtón, lélekben felkészült egy-két csípős megjegyzésre, amiért elaludt, azonban semmi ilyesmi nem történt. Miután jó reggelt kívántak egymásnak, a beszélgetés ugyanott folytatódott, ahol abbamaradt. A szóban forgó téma fontosabb volt, mint Maja vélt, vagy valós lustasága.

Most, hogy a Lopak-kő már nem szívta környezete energiáját, Maczitafán is évszázadokkal fiatalabbnak tűnt, Mályva mégis feszengett, amikor belevágott: – Maczitafán… előrebocsátom, nem akarlak megbántani… de nem vagyok biztos benne, hogy rád bízhatjuk Tetnémbe felügyeletét. Úgy értem… hogy is fejezzem ki magam… Lássuk be, nem vagy már mai remete… Ne sértődj meg, kiválóan tartod magad, de…

– Te most arra célozgatsz, hogy bármikor elköltözhetek ebből az árnyékvilágból?! – hahotázott a remete. – Hát ti nem tudjátok, mi az én foglalkozásom?! Én hivatásos olvasó vagyok! Szerintetek mire az a sok könyv a könyvtárszobában? És miért élek remeteéletet? Nem vagyok halhatatlan, ám valaha rég, a messzi-messzi múltban ígéretet kaptam egy felsőbb hatalomtól, hogy megérem a napot, mikor a világmindenség valamennyi tudása a fejemben lesz, és végre megértem az Egészet összetartó Lényeget – arca, hangja elkomolyodott, ahogy ezt mondta. – Erről többet nem beszélhetek. Mindenesetre nem kell aggódnotok, elbíbelődök még itt egy darabig. Tetnémbe egyébként a vitrinbe került. Ott nem zavar senkit, kiabálhat, elmélkedhet. Van min töprengenie. Mélységesen szégyellem magam helyette is. Egyfolytában egy rémkép lebeg a szemem előtt: az Ágas-bogas Erdő lakói, meg más ismeretlen egyének sorakoznak előttem, és mindegyik Tetnémbe egy-egy újabb lappangó bűnét vágja a fejemhez… Attól tartok, mindez hamarosan valósággá válik, a nyugalom átmeneti, előbb-utóbb rám zúdul a népharag. Joggal. Ami történt, az én hibám, én hoztam rájuk a bajt.

– Ez nem igaz. Tetnémbét veleszületett hajlamai határozzák meg, mint mindenki mást – mondta Maja.

– Tetnémbe csak egy fiú, én vagyok érte felelős. Most még mindenki menekül innen, de hamarosan visszatérnek, hogy kérdőre vonjanak. Ez elkerülhetetlen. Nem tervezem megnyitni a határt, előzetes bejelentkezés alapján, egyesével fogadom majd a panaszosokat. Legfeljebb két-három fős csoportokban. Lehet, ez a hosszadalmasabb és gyávább módszer, de egyelőre ennyire érzem képesnek magam. Attól tartok, szerencsétlen sziklaszörnyem szintén nehéz időszak elé néz. Sokan fogják ostromolni a birtokot. Be kell spájzolnom földimogyoróból, hogy kicsit kompenzáljam erőfeszítéseit… Jut eszembe, még nem tisztáztuk, hogyan kerültetek határon belülre? Igazán érdekelne. Sziklaszörnyem nem ellenkezett?

– A Mágiaelhárító-buborékkal nem tudott mit kezdeni – mondta Mira.

– Tessék? De hát az rendkívül veszélyes! Ha létrehozol egy Mágiaelhárító-buborékot, azt utána sem kívülről, sem belülről nem lehet megsemmisíteni, egészen addig fennmarad, míg a varázslat működik, amely ellen megalkották. Ha közben kifogy belőle a levegő, a benne tartózkodók csúnya véget érnek… Nem ajánlott a használata, én személy szerint kifejezetten tiltanám.

– Nem láttam más módját, hogy egyszerre hárman, és viszonylag gyorsan túljussunk a sziklaszörnyön.

– Túlzott kockázatot vállaltatok.

– Volt egy küldetésünk, amit teljesítenünk kellett – mondta Maja.

– Nekem fogalmam sem volt, milyen veszélyes a Mágiaelhárító-buborék… – mondta Mályva.

– Nem volt idő magyarázni – mentegetőzött Mira.

– Mindegy, úgyis belementem volna.

– Ha ilyen nagy az egyetértés, akkor nincs miről vitázni. Nem traktállak benneteket a véleményemmel. Miért is hallgatnátok rám? Játszatok az életetekkel ahogy kedvetek tartja! – Maczitafán rosszallóan csóválta a fejét, aztán visszakanyarodott az előző témára. – Jól tudom, kötelességetek lenne feljelenteni Tetnémbét az üzelmei miatt, de könyörgöm, ne tegyétek! Ruházzátok át rám ezt a felelősséget! Ugyanezt fogom kérni minden sértettől… Szeretnék egy utolsó kísérletet tenni Tetnémbe személyiségének átformálására… Tartozom ezzel mindkettőnknek… Nem mondhatok le róla, nem fordíthatok hátat neki, most nem, most főleg nem… Talán még nem késő… vagy ha mégis, akkor én magam fogom a törvény kezére adni. Ünnepélyesen megígérem továbbá, hogy amint kicsit elcsitulnak a dolgok, sikerül valamennyire feldolgoznom a történteket, felfogadom a legjobb démonvadászt, végezze el a szükséges teszteket, derítse ki, Tetnémbe az-e, aminek gyanítjátok, és ha netalán az, akkor tegye amit kell, hiszen nyilvánvalóan nem akarok egy Feketelelkű Befurakodót tartani az otthonomban. Megegyeztünk?

Miután mindhárman rábólintottak, elbúcsúztak Maczitafántól, és haza indultak.

A földalatti járatokat a szellőzőnyílásokon beáramló barátságos napfény világította meg. A homokvár kívülről is megváltozott, fű és mezei virág pompázott rajta. Első felületes pillantásra bárki természetes hegynek nézhette.

Visszafelé haladtak a Nyugati Keskeny Ösvényen. Egyszer csak furcsa zaj, kuncogás hallatszott az erdőből, valami átsuhant előttük, port hintett az arcukba – és Mályva, Mira, no meg Maja ernyedten roskadt a földre.

Éjszaka ébredtek fel, éppoly hirtelen és egyszerre, ahogy elaludtak. Ültek a fűben, nem értették, mi történt, de bántódása egyiküknek sem esett.

Hátborzongató kacagás törte meg az éji csendet: – HuhuhuhÚ! Hahú! – És megint: – HuhuhuhuhÚ! Hahú!

Mindhárman felkapták a fejüket. Telihold volt, egy alak repült el a fényes égitest előtt, sziluettje élesen kirajzolódott: egy boszorkány seprűnyélen.

Felszabadultan játszott, hurkokat írt le, spirálba csavarodott, szaltózott odafenn, majd zuhanórepülésben száguldott a föld felé, úgy tűnt, menten háromtagú közönsége fejére pottyan, az utolsó pillanatban húzta föl seprűjét, föléjük vitorlázott, lábát az orruk előtt lógázta.

– Kik vagytok, lánykáim? És mit kerestek itt? Ti lennétek a megmentők? Hó! Hő! Nyughass, te! – felcsattant velőtrázó kacagása, amint megzabolázta megugró seprűjét. – Piknikeztek? Vagy… vagy… csak nem?! Szundikáltatok? Hahahu! Találkoztatok vele?

– Hát… igen… – mondta Maja, elvégre tényleg találkoztak valakivel.

– Itt garázdálkodik a környéken – hajolt közelebb bizalmasan a boszorkány. – Mindenkit elaltat, aki nem vigyáz! Ő így engedi ki a feszültséget. Huhuhahu!

– Kicsoda?

– Hát Álommanó! De hisz azt mondtátok, találkoztatok vele!

– Találkoztunk is, csak minden olyan gyorsan történt! Hopp, kiugrott egy fa mögül, aztán valami por, és többre nem emlékszem.

– Ez a módszere! – biccentett a boszorkány. – Én Rozmaring vagyok, hivatalosan az Ágas-bogas Erdei Banyus – szúrta közbe. – Álommanó szeret észrevétlen maradni. Ő az egyetlen álommanó a világon, Herkenty a neve, de senki sem szólítja így, ő mindenkinek csak Álommanó, hiszen nincs kivel összetéveszteni. Valaha rég a mi erdőnket választotta otthonául. Hebehurgya, ingerlékeny kis fickó, nagyon furcsa szerzet. Velünk, helyiekkel elég jól kijön, de külhoniakkal szemben betegesen tartózkodó. Szerintem ezt valami gyerekkori traumára lehetne visszavezetni, többször felajánlottam, hogy beszélgessünk el erről, de eddig még mindig kibújt a kezelés alól. Mondjátok, merre mentek? Elkísérlek benneteket egy darabon. – A vállára vetette a seprűt. – Ha akarjátok, körbevezetlek benneteket a lakásomban. Amatőr lakberendező vagyok, és sok mindenkinek tetszik a munkám, kíváncsi lennék a ti véleményetekre is. Itt lakom a közelben. A fában, ahol a három út összeér.

– Tudtam! Ahol három ösvény találkozik, boszorkány lakik a fában! – csettintett Mályva.

– Bölcs vagy! – biccentett elismerően Rozmaring.

– Nem voltál otthon, mikor jöttünk.

– Átmenetileg elköltöztem. Nem bírtam tovább itt. Kizárólag akkor vagyok képes megmaradni valahol, ha zöld szín vesz körül. Különben az idegeim felmondják a szolgálatot. Hol hisztériás rohamokat kapok, hol depresszióba esem. A zöld kiegyensúlyozóan hat rám. A lakásomban is ez dominál. Boszorkányként a különböző kedélybetegségek képezik a szakterületemet. Mottóm: borúra derű. Célom: visszacsalni a rászorulók arcára a mosolyt. Ha valaha ilyen típusú problémátok támadna, forduljatok hozzám bizalommal, méghozzá minél előbb, hiszen minden bajt legjobb csírájában elfojtani. Az önmagamon kipróbált gyógymódom a színterápián alapul, az egyik leghatásosabb árnyalatot rólam nevezték el, Rozmaring zöld, vagy ÁBEB zöld, így szokott felbukkanni a szakirodalomban, az ÁBEB értelemszerűen az Ágas-bogas Erdei Banyus rövidítése. A színek mellett az állatok és a zene is fontos részét képezik a gyógymódnak. Ebből logikusan ugyebár az következne, hogy az a leghatásosabb, ha zöld állatok énekelnek, de ez azért nem olyan egyszerű, hiszen minden páciens egy-egy összetett rendszer, egy-egy bonyolult személyiség, ezer apró dolgot kell figyelembe venni, óriási körültekintéssel kell eljárni, hogy a megbomlott egyensúlyt helyreállíthassuk… De szóljatok rám, mert erről vég nélkül tudok beszélni, ha belemelegszem, és egyszer-kétszer észrevettem, hogy untatom a hallgatóságomat! Úgy látszik, ez nem mindenki számára olyan érdekes téma, mint nekem… No, mindegy. Megismétlem: bármikor állok rendelkezésetekre! Fogjátok, ez még hasznos lehet. – És a kezükbe varázsolta a névjegyét:

Ágas-bogas Erdei Banyus Lélekjóléti Gyógyintézménye
Rendelési idő:
Hétfő, Szerda, Péntek: du. 14.00-16.00 Kizárólag helyi lakosok!
Kedd, Csütörtök, Szombat: de. 10.00-12.00 Helyi lakosok, és külsős páciensek egyaránt!
Mesterségem a jó kedély! :-)

– Ez a legkevesebb, amit hálám jeléül felajánlhatok nektek. Alig vártam, hogy hazajöhessek! Most kezd itt újraindulni az élet, miután az erdőlakók visszaváltoztak. Mindenki azt meséli, Tetnémbe kelepcébe csalta, és orvul elvarázsolta őket. Régóta keringett szóbeszéd Tetnémbe mesterkedéseiről, de igazából egyikünk sem hitte, hogy tényleg veszélyes lehet. Ki feltételezné, hogy egy bűnözővel él egy erdőben, nem igaz? Tetnémbe csendes, udvarias fiú volt, mindig köszönt… Közben sorban kiiktatta a lakosságot. Én meg nem értettem, hová tűnnek a pácienseim. Gondolom előbb-utóbb én is sorra kerültem volna… Vajon milyen sorsra szánt? Ha azt veszem alapul, hogy Álommanót ágylábbá változtatta, hogy nyugodt álmot biztosítson magának, erdőnk szelleméből pedig lélekmelegítőt csinált, és felöltötte, valahányszor úgy érezte, lelkiismerete háborog, nem sok jóra számíthattam volna én sem… Brrr! Még szerencse, hogy elfogadtam nagynénikém meghívását, és nála maradtam egészen idáig…

– A csudába! – kiáltott Mira. – Tudtam, hogy elfelejtettem valamit! Az életre kelt használati tárgyakról akartam beszélni Maczitafánnal! Nyilvánvalóan mind egy-egy elvarázsolt személy volt, felügyelni kellett volna a visszaváltozásukat.

– Bizony, úgy tűnik, Tetnémbe rutinszerűen alkalmazta ezt a kifejezetten rosszhiszemű, de gyakorlatias megoldást. Megszabadult az alkalmatlankodóktól, más formában mégis hasznosította őket. Ép tudattal és értelemmel rendelkező tárgyakkal vette körül magát. Ez nem normális dolog. Ugyanakkor pozitívum, hogy Maczitafánt megkímélte, a szarkájától pedig elválaszthatatlan, vagyis képes valamiféle szeretetre. Sőt, meggyőződésem szerint, anyáitok iránt is érzett valamit, hiszen ők az egyetlenek, akik nem használati tárgyak lettek. Élőlényből élőlényt készíteni sokkal nehezebb, ezek a varázslatok nem is sikerültek tökéletesen, ők sokkal többet megőriztek valódi önmagukból, mint a többiek. Ezért lehetett képes a kankalin énekelni, a tojás pedig boldogságot sugározni. A visszaváltozás folyamata általában mindössze néhány másodperc, kivételes esetekben tarthat sokkal tovább, az olyanoknál pedig, akik a fogságban elvesztették életkedvüket, külső ösztönzésre lesz szükség, de biztos vagyok benne, hogy végül mindenki hazatérhet. Ha visszagondolok, hosszú évszázadok óta bukkantak fel itt idegenek, akik eltűnt hozzátartozójukat keresték, mindegyik Tetnémbével akart beszélni, aztán sosem láttuk őket viszont… Elfeledkeztünk róluk… Számomra az ennek a történetnek a nagy tanulsága, hogy jobban oda kell figyelnünk egymásra.

– Te, Rozmaring! Ez a seprű… érdekes jószág… – pedzegette Mályva.

– Meghiszem azt! A büszkeségem! Némelyek szerint ósectionatú, de én oda vagyok érte!

– Önműködő? – firtatta Mira.

– Naná!

– Akár magunkfajta is repülhetne vele? – pislogott szendén Maja.

– Egyáltalán nem nehéz.

– Megengednéd… – így Mályva.

–… hogy… – így Mira.

–… kipróbáljuk? – így Maja.

– Tudtam, hogy ide akartok kilyukadni! – vigyorgott Rozmaring. – Miért ne próbálhatnátok ki? Gyorsan megtanítlak a használatára. Sietnem kell, Maczitafánhoz vagyok hivatalos. Megünnepeljük a visszatérésemet. Vacsora, gyertyafény, miegymás, huhuhahu! Mi több! Mivel nektek köszönhetem, hogy visszatelepülhettem imádott erdőmbe, ezenkívül ma este foglalt vagyok, nem lesz szükségem rá, kölcsönadom a seprűmet! Ha már nem kell, egyszerűen engedjétek szabadon, hazatalál!

*

Az elrabolt Lopak-kő esete több messze ható változást hozott.

Uwo belefogott emlékei lejegyzésébe. A kezdetben unaloműző tevékenységben hamarosan hivatására lelt. Ő lett a Rombuszerdő krónikása.

Naspolya az Álarcos Igazságosztó jelmezében, mint a bajba jutottak védelmezője, ezt követően rendszeresen felbukkant, és számos problémás ügy végére tett pontot.

Mályva, Mira és Maja igazi csapattá kovácsolódott. A nehéz idők folyamán, amikor az ellenség újra előtört, hogy meghódítsa a világot, és kegyetlen harc kezdődött, amely nem kímélt sem embert, sem halhatatlant, rajtuk nem múlott semmi, ők megtettek minden tőlük telhetőt.

*

Uwo összegyűjtött művei:

• A Rombuszerdő születése előtti idők összegzése I. - CCCXLVIII. rész
• Kommentár “A Rombuszerdő születése előtti idők összegzéséhez” I. - MCCLXXXIII. rész
• A rombuszerdeiek genealógiája – Történelmi érdekességek, titkok és pletykák I. - MCCXXXIV. rész
• Miért kezdtem írni? I. - MMMCCXXXIV. rész
• Én, Uwo – Önvallomás/önportré I. - MMMMCMXCIX. rész

A rombuszerdeiek genealógiája – különösen a CMXCVIII. rész – miatt sok kritika érte Uwót. Többen megvádolták, hogy valótlanságokat állít. Uwo ezt azzal hárította el, hogy neki, mint krónikásnak nem csupán a tényeket kötelessége lejegyezni, de azt is, ami hallomás útján tudomására jut, valóságtartalmát leellenőrizni azonban nincs módja. A jelen- és az utókornak joga van a részletes tájékoztatáshoz.

###